Pendragon és XIII. Apolló

Egy éve fejeződött be a második világháború, mikor Szentkuthy elkezdte ezt a furcsa történetet, amely vad, szeszélyes meseregényként is felfogható. Mintha menekülni szeretett volna a háború valós és közeli borzalmaitól, de nem jutott messzire, a zaklatott történetben minden bizonytalan, a regényhősök sorsa hányatott. Szentkuthy történeteiben hangsúlyosan és sokszor ütközteti a külső emberi szépséget és a belső, lelki szépséget, kvalitást. Illetve ezeknek ellenkezőjét. Mert a szépség a szakrális magaslatokból - hol kíméletlen, hol esendő - emberi szintre száll le, majd a regény közepe táján a sátán munkálkodása révén a pokol szintjén "virágzik" tovább, és fertőzi a szerelmében fuldokló vén Apolló-Fioraiót. Pendragon király gyönyörű nővé változik át, és ez a gyönyörű nő maga a sátán! Szentkuthy a saját "démoni" és "gyermeki" karakterbeli kettősségét plántálta XIII. Apolló jellemébe is, sőt fő vonásaként tünteti fel, és talán erre a kettősségre lehet felfűzni a regény cselekményének cikázásait.