Pillangók és karnevál

Minden nagy stíluskorszaknak megvan a maga sajátos művészete. A renaissance elsősorban irodalmi, a barokk képzőművészeti szellemű, de sehol egyetlen művészet nem szerzett olyan egyértelmű uralmat a többi fölött, mint a romantikában a zene. Minden emberi kifejezés közül a zenének van a legbensőbb kapcsolata a végtelennel, a romantika mozgási terével. Mert a romantika számtalan, többé-kevésbbé nehezen megfogható, változékony, ki-kisikló, ezerszínű attributuma közül a legfőbb: otthonossága a tér és idő végtelenjében. A végtelennel dolgozik a barokk is, - formák és erők fölmérhetetlen feszülése az elérhetetlen felé - és minden szellemtörténeti irány közül, valóban a barokk a romantika legközelebbi rokona. A romantika azonban otthon van ebben az elérhetetlenben, ennek színes tevékenységében él és elmosódó, borús színekben vibráló álmaival takaródzik. Felmérhetetlen ágyában álmatagon, széles és szabad könnyelműséggel terül el a lélek. A világ lényege a végtelen, a határtalan, a formán és eszmén-túli, amelybe az ember - önmagában forma még és eszme - csak belefeledkezni tud. A szabad asszociáció, a passzív és odaadó emberi lélek, amely a léten túli, a világ lényegét alkotó örökös változékonyságban gyönyörködik: ez a romantikus művész legigazibb magatartása.