Piowoi vészkiáltás

Téli éjtszaka. Vastag, fehér hólepel. Néma csönd. Ott fönn, a könnyed hajlású hegyoldalon, mintegy kétszáz méter magasan Zetriscin utolsó házai felett, áll a kis Montana-kastély. Sűrű-redőnyös ablakából remegő fénysugarak surrannak ki az éjtszakába és a kastélyt ölelő park fenyőlombain át csöndben, lábujjhegyen, valami különösen finom dallamok osonnak ki a hófehér némaságba. A hegyről alákanyargó ösvényen csikorgó léptekkel hatalmas férfialak közeleg. Bundája csupa hópihe, gallérja fölhajtva, sapkáját mélyen szemöldökére húzza. Közel s távolban senki más. Úgy látszik, a muzsika elbűvöli az éjjeli vándort. Odalopódzik a rácsos kerítéshez, meglapul, akár az árnyék. Figyel, hallgatódzik A bokrok, a kerítés, meg a leselkedő férfialak egyetlen összefolyó árnyékká sűrűsödnek. Pár pillanat múlva odabenn elhal a muzsika. Néma csend. A férfi átkémlelődik a rácson és a sűrű bozóton: ég a lámpa, még nem aludt ki a bágyadt fénysugár... De mikor szólal meg újra a lélek, amely oly csodálatosan áradt ki az éjbe a zongora hangjain? A ház belsejéből könnyed lépések nesze hallik. A férfi egészen a kerítéshez lapul: kissé kellemetlen volna, ha meglepnék ebben a helyzetben... A lépések zaja eláll...