Politikatörténeti folyóirat múltunk 2014/1

Az esszé amellett érvel, hogy a modernitás, haladás és a forradalmak pozitív képe egymást kölcsönösen alátámasztó, egyúttal feltételező konstrukcióként működtek, miként azt a kommunista felfogás kiválóan illusztrálja. Így aztán a kommunista rendszerek bukása megrendítette a forradalmak egymásutániságára épülő történelmi elbeszéléseket is. Noha Magyarországon 1989-ben akommunista fordulat következett be és liberális rendszer alakult ki, ennek ellenfelei idővel sikeresen alkalmazták a ,,befejezetlen forradalom" antikommunista felfogását. A posztkommunista reneszánsz ambivalens módon viszonyul a forradalomhoz, a haladáselvűség közép- és kelet-európai kritikája európai szinten befolyásra tett szert a totalitarizmus koncepciójának felelevenítésével, továbbá az identitás és emlékezet diskurzusai segítségével. Mindazonáltal sem a kommunizmus bukása, sem a történeti teleológia hanyatlása nem tudta helyreállítani a történelem temporalitását, liberális és konzervatív magyarázatok egyaránt paradoxonhoz vezetnek. Vajon a konzervatív antikommunizmus dialektikus módon következik az akommunista liberalizmus után, annak ellenére, hogy a konzervatívok elvetik a dialektikát? Vagy ez valóban olyan egyértelmű regresszió, ahogy sok liberális gondolja, anélkül, hogy meg tudná magyarázni a jelenséget?