Sem azé, aki fut...

Ottlik nemcsak elolvastat velünk egy könyvet, hanem megtanít bennünket új módon olvasni. Az Iskola bevezeto része jelzi, elárulja, hogyan muködik az Ottlik-szöveg. S foképpen azt árulja el, hogy a lényegrol úgysem tudunk - legalábbis a megszokott módon, szavakkal - beszélni. Valaki ugyanis vagy érti, vagy nem érti a másik embert. A szó kísérlet, a megértés luxusa. A regéyn egésze ezért aztán nem tesz mást, mint kibontja, közérthetové teszi a mások számára érthetetlen kódok jelentését: uszodalépcso, "Trieszti Öböl", Davos, szombathelyi országút, tanszerláda, szerecsendió, Tulp tanár anatómiája, "a szabadság enyhe mámora"...Bébé és Szeredy arról dünnyögnek, miközben látszólag a fekvoszékekkel vannak elfoglalva, hogy a kettejük között megszokott (szó) jelentések a végtelen - de negyvenezer évnyi - idoben hipertextuálisan kutakodva tudják csak újradefiniálni. Barátjuk, Medve gÁbor segítségével. Mert ha ama bizonyos, Gábor feljegyzéseit, kész szövegét(?) tartalmazó iratcsomó megvan (és megvan) , akkor lehet esély arra is, hogy "minden meglegyen", s ezért legvégül majd a válasz is megszülethessen Szeredy kérdésére. Ehhez más nem is szükséges, mint az idoben, szépen, lassan, de határozottan, rákövesült foszlányokként lefejtve a rétegeket, visszamenni 1923-ba. Az osi eredeteposzok (határ, iskols, égbolt, víz - és "aki nézi mindezt") poétikai feldolgozása által ekként teremtodhet újjá a létezés - amúgy eleve adottnak tetszo - temporális világa egy regényben; de csak abban a regényben, amely "nemcsak szól valamirol", hanem inkább maga a "valami".