Súgó nélkül

"Színház" - kóstolgatom a szót, mintha még sohasem ízleltem volna, megforgatom számban, mint a nemes bort. Minden korty más. Hol édes és mámorító, hol keserű vagy fanyar. Nem igazít útba se az évjárat, se a tájegység, a Napba tartva, még a fénytörése sem. Ahány este, ahány előadás, ahány közönség - annyiféle színház. Mindent szeretnénk egyszerre. A nézővel együtt nevetni, sírni - kétségbeesni és reménykedni - felindulni és megnyugodni. Hőn áhítjuk a sikert és rettegünk a bukástól; miközben tudjuk, hogy a siker gyakran a sírásónk, és a bukás olykor az alkotáshoz elengedhetetlen alázat nemzője. Félünk a szereptől, a partnertől, a közönségtől. Félünk az öregedéstől, a szövegtévesztéstől, a holnaptól. Üldözési mániánk van; egy furcsán hangzó "szervusz" hallatán a pálya elhagyását fontolgatjuk. De a világ urai is vagyunk, amikor a lelkes tapsot fogadjuk, hajolgatunk a vastapsot köszönve. "Színház" - az örök gyerekek világa. Azoké, akik nem felejtettek el játszani, akik soha nem múló kíváncsisággal néznek a minden nap újra és újra felfedezendő világra, akik könnyes szemmel mosolyognak,akiknek szeméből a gyöngyöző kacaj közben kibuggyan a könnycsepp. Ebben a világban él Aldobolyi Nagy György. Ismer mindent és mindenkit. Otthonosan bóklászik a nagy játszótéren, mosolyogva nézi a lázas sürgés-forgást. Figyel és jegyzetel. A SÚGÓ NÉLKÜL kötet versei ezeket a tapasztalatokat rögzítik ironikus, nosztalgikus de mindig szeretetteli hangon.