Szeretve mind a vérpadig

Nehezen gyógyult be az a seb, amit Ocskay a testvérétől kapott, s mikor már egészen begyógyult is, akkor is egyre fájt. A dicsőségről hazudó álmai szétfoszlottak. Maga a hadjárat, ami azután folyt, egészen elvesztette addigi lovagias jellemét; mind a két fél úgy harcolt egymással, mint akinek nem a győzelem a célja, de a bosszúállás, nem saját haditervének végrehajtása, csak az ellenfelének összekuszálása. Nehéz sóhajjal jövünk ki a történetíró múzeumából, s nincs kedvünk az emlékekre visszagondolni. Ocskay Lászlót egyre keményebben üldözte a balsors. Hajdani hadnagyai rá-rácsaptak az ezredére, s kudarcot vallattak vele. Biccse alatt (hol ő maga Ilonka szeme láttára egykor oly hősleg harcolt), Vajda levágta egy egész századát Ocskaynak, s az akkor éppen ott volt Ritschánt is elfogta, nehéz sebekkel elborítva. Hajdani kuruc ezrede apránkint mind átszökdösött a fejedelemhez, úgyhogy vége felé nagyobb volt az Ocskay-ezred a kuruc részen, mint a labancoknál; s Rákóczi a visszatért ezrednek éppen Ocskay Sándort tette meg parancsnokává. Ocskay László most már kerülte a harcot. Olyan volt már a lelke, mint a gyűrű, amiből a drágakő kihullott, csak a veszteségre emlékeztet. A hajdani dicsőség mezején csak a szégyen tarlója maradt. A késő bánatot (az ebgondolatot), a visszasíró emlékezetet csak a bor tudta elaltatni. Nem is portyázott már, csak kóborolt. Nem kereste a harcot, csak a tivornyát. Eltékozolt egy esztendőt; alászállva minden becsületben.