A Sziluett a tizedik színdarabom. A lepke logikája az ötödik esszékötetem. Mindkét munka Vörösmarty Mihállyal foglalkozik. A lepke logikája úgy jött létre, hogy jó öt évvel ezelőtt egy este hátranyúltam a könyvfalon, és a magyar klasszikusok sorából vaktában kiemeltem egy könyvet; a mi otthonunkban nem zárult nap versolvasás nélkül. Vörösmarty-kötet került a kezembe, elkezdtem olvasni a költeményt, amelynél kinyitottam. Emberemlékezet óta ismerős versbe merültem el, valaha kívülről tudtuk A merengőhöz-t. Örültem előre a vers édes bánatának, a halpikkely-pénz besugározta, szemérmes árnyak csendjének, aztán megriadtam, mint akit megráztak vagy megütöttek, sajátságos érzés fogott el, mert a vers váratlanul megfordult a tengelyén és az ábrázolt kép is más volt, mint amit emlékeim őriztek. Elolvastam újra, aztán harmadszor is, és akkor már értelmetlen lett volna önmagam előtt tagadni, én gyerekkorom óta rosszul értelmeztem ezt a visszafogott férfimonológot, azt hittem, egy bánatos szopránt kell meggyőzni a lármás élet hiábavalóságáról, de aki mereng, az nem ifjú lány, az a költő, aki nem leendő feleségét, önmagát akarja meggyőzni arról, hogy amikor Csajághy Laura tizenhat éves ifjú hölgyet negyvenkét évesen, a magyar írók tradicionális szegénységében, állandó depresszióval küszködve élete utolsó szakaszában társául kívánja, nem követ el bűnt, emberi a magányból való kitörés reménye, emberi, ha Csongor úrfi párosítani szeretné az alkonyt a tavasz harmatos hajnalával. A verset valamikor tévesen kódolták, tévesen adták tovább olvasó nemzedékeknek, a vers csodálatos, csak éppen nem arról szól, amire emlékeztem. Ezen az estén határoztam el, hogy becserkészem mindazt, amit Vörösmarty írt, amit róla írtak és amit magáról a Szózat költőjéről tudni lehet, pontosabban akarom ismerni a korát, barátait, rokonait, nemzedéke vele egy hitet valló hőseit. Követtem életútján, mint lesz a költőkirályból a nemzet vén cigánya, s hogy értelmezik mindig a koreszmének megfelelően árnyalva életművét. Csaknem öt év munkájával jött létre az esszékötet, amelynek megjelenése után az ország már elkezdett lassan a Vörösmarty-bicentenáriumra készülődni, én meg úgy éreztem, az esszék írása, a kódrendszer felismerése olyan gyermekesen boldoggá tett, hogy megpróbálom színpadra állítani ha nem is őt, de világméretű tehetség súlyát-áldását viselő alakjának árnyrajzolatát: megírom a darabot. Minden alkalmi darab és a Sziluett az, az író felajánlása a nagy évfordulóra, hálából mindazért, amit nemzete és személye az ünnepelt révén kapott kockázatos vállalkozás. Vörösmartyt mindenki ismeri, azon a szinten, ahogy az iskola és az éppen érvényes esztétika ábrázolta, ha a közönség csalódik a látványban, ne a magyar irodalom egyik legnagyobb személyisége varázserejében kételkedjék, csak az íróban, aki megpróbálta megközelíteni mesterét, nem alázat és felkészültség nélkül, nem könnyelműen. Petőfi kemény parancsot adott minden kor alkotójának. Az író vállalta a hárfahúr szerepét, amely azt zengi vissza, amit a diadalmas reformkor, a dicsőséges szabadságharc, a világosi bukás utáni önkényuralom elnyomta ország szellemujja penget rajta, s ha a hang örvényei közül nem bontakozik ki a sziluett, nem a mestert érheti vád, csak a gyarló ábrázolást. Az író további sorsa nem érdekes, az ábrázolt nemzeti nagyságé igen. Vörösmartyt nemcsak ünnepi évfordulókon, mindig hallanunk kell: egyetlen módhatározószóval, rendületlenül, megszabta életünk-halálunk közti utunkat és nemzeti programot adott az egész országnak.
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
