Sztori

Vigasz és tapintat: ezek volnának itt és most az én kulcsszavaim Magyari Andreaköltészetéhez - bár a szavakkal mint kulcsokkal tanácsos óvatosabban bánni. Egyszerűbb, ha bizalmunkat helyezzük a zárba. (Zárba a bizalmunkkal!) Vagyis a költő kezébe, mely messziről is érzékel bennünket, a tenyerünkből olvas onnan, mint a szemünkből, nem tévesztve szem elől a porszem-állagunkat sem. Mert mintha egy archeológus keze volna az övé: szakszerű és gyöngéd ez a kéz, érzéki magabiztossággal távolítja el a szemünk sarkában megrekedt porszemet, vagy éppen valami nosztalgia vonatozáson a beléje csapódott koromszemcsét. A salakot. Az üszköt.Azt mondom hát, megkönnyeztető is ez a versbeszéd? Mért is ne, igen, ha nosztalgikusan értjük a költő(nő) beszédét, és eltekintünk a figyelmétől, elsiklunk fölötte, mert az érzelmiség vágya türelmetlenkedik bennünk. Ez sem baj persze, a versek így is adják magukat, csak éppen elsikkasztva sajátabb erejüket: a legjózanabb érzékiséget...