Találkozások Sanyi manóval

Fehér Majzik Sarolta újabb gyermekkönyvével tanúsítja, hogy mindaz a lelki tisztaság és szépség, amit gyermekként megtaláltunk, tovább él bennünk. Kiskamaszok is ugyanolyan örömmel, szellemi izgalommal olvashatják eme kedves, fantáziadús, leleményes történeteket, mint az idősebb korosztályok képviselői. Judit és Jánoska senkinek nem beszélt Sanyi manóról. Attól féltek, hogy valaki kineveti őket, vagy azt mondja, csak álmodták az egészet. Így titokban, nyugodtan várakozhattak egy második találkozóra. Egy szép őszi napon kirándulásra készültek a Parkerdőbe. Anya azonban kijelentette, hogy addig nem indulhatnak el, amíg kész leckéiket be nem mutatják. Buzgólkodtak hát nagyon. Jánoska első osztályos volt. Füzetébe ákombákom karikákat és vonalakat rajzolt. Ha belefáradt a munkába, megállt egy pillanatra, és kisimította arcából gyűrűkbe göndörödő szőke haját, vagy átkukucskált a szomszéd asztalhoz, amelyik mellett Judit ült és dolgozott. Ő harmadikos létére már fogalmazást írt a nyárról. - Rajzolj piros karikákat is! - szólt Jánoskának. Jánoska kinyitotta a tolltartóját. Legnagyobb ámulatára színes ceruzái közül egy mókás arcú, tarka sapkás kis manócska nézett rá. - Sanyi manó! Sanyi manó! Csakhogy végre újra látunk! - örvendeztek a gyerekek.