Tamási Áron

Tamási Áron (1897-1966) már-már csak egyetlen alkotásával, az Ábel a rengetegben című regényével és néhány novellájával 61 az olvasók emlékezetében. Sokan csak a székelység írójának tekintik, aki amint az 1925-ben megjelent Lélekindulás című kötete után írták róla a székelysorsról adott számot (Féja Géza), a "vidékköltészet színeit" mutatta föl (Németh László), "székely szólásokkal" beszéltette hőseit (Áprily Lajos). Arra már kevesen emlékeznek, hogy 1961-ben a hivatalosság ki akarta iktatni az irodalmi hagyományból. A Népszabadságban megjelent könyvbírálatban szemére vetették a "gondolati tartalom nélküli nyelv"-et, a "modorrá, stílusromantikává avasodó" szövegformálást (Bokor László). Pedig Tamási Áron a 20. század jelentős, kísérletező, nyelvteremtő írója volt. Új regénynyelvet és regényformát teremtett a Szűzmáriás királyfival, melyben a különös történelmű népe érzés- és gondolatvilágát, szokásrendszerét és hagyományait formálta alkotássá. A Jégtörő Mátyásban és a Ragyog a csillagban a népcsoport őseinek Ázsiából hozott duális lélekfelfogását kapcsolta össze a kereszténység archaikus képzeteivel. És mindemellett jelentős alakja volt a század politikatörténetének. Neki is, akárcsak Bartóknak, a "népek testvérisége" volt a "vezéreszméje". Újságcikkekben, az 1937-es Vásárhelyi Találkozón egyszerre szállt síkra a magyarság jogaiért és "a román néppel való testvéri együttélés" szükségessége mellett. Kétszer merült fel művelődésügyi miniszterségének terve, 1945-ben és 1956-ban. 1956 decemberétől, az általa megfogalmazott Gond és Hitvallás megjelenésétől és illegális terjesztésétől számítva 1962 végéig a politikai rendszer egyik legfőbb ellenségének számított. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött dokumentumok szerint a tíz leginkább megfigyelt emberek egyike volt. Az MSZMP nyilvánosságra hozott jegyzőkönyveiből, a különböző levéltárak anyagaiból nemcsak az író személyes sorsa, hanem a korszak valódi képe is kibontakozik.