Tanár úr kérem + A mosolygó álarc (2 regény, egybe kötve)

Tanár úr kérem: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy magyar író a 20. század elején. Ez az író tele volt kíváncsisággal, érdekelték a fölfedezések, a természettudományok, a lélektan legújabb eredményei, a fizika csodái. Képzelőereje világirodalmi méretekben is páratlan, fantasztikus világokat talált ki: Capilláriát, a tengermélyi társadalmat és Faremidót, a tökéletes géplények országát. Sziporkázó ötletei voltak, komikus képessége meghatározta a 20. század magyar humoros irodalmát. Mégis: a legnagyobb sikert egy szerény külsejű novellafüzérrel aratta. Húsznál alig több történettel, amelyek egy 19. század végi pesti iskolába kalauzolnak, 19. század végi diákokról szólnak, s amely mű a 21. évszázadban is éppen olyan friss, eleven és korszerű, mint volt kilenc évtizeddel annak előtte - itthon és külföldön egyaránt. A párizsi, a londoni vagy a pekingi diák pontosan ugyanazt érezte meg benne, amit a mai vagy tegnapi szegedi, nyíregyházi, kolozsvári, kassai vagy szabadkai iskolás, magyar és román, magyar és szlovák, magyar és szerb. A mosolygó álarc: A gyár kerítése mellett kiszáradt egy akácfa. Fiatal, süvölvény fa volt, a dereka alig vastagabb, mint egy izmos férficomb. Tavasszal még kivirágzott, fehér bóbitás fejével úgy állt ott a többi virító testvére sorában, min egy zöld selyembe öltözött, púderezett hajú rokokó dáma. Azután egyszerre csak elfonnyadt rajta a virág meg a levél, a júliusi perzselő napsütésben már úgy meresztette égre a gallyait, mintha tél volna. Szomorúan, megkopasztva. Így történt, hogy Böszörményi bácsi ezt a fát fejszére ítélte. A fejsze ott hevert a földön. Böszörményi bácsi kezében az ásó. Kora pitymallat óta dolgozott a halott fa körül. Fakivágás verejtékes, nehéz munka már az ilyen hajlott hátú öreg ember számára. Akkor kell elintézni, amikor a nap még csak egy bíborvörös, jóindulatú, nagy kerek tepsi az ég szélén, nem pedig izzó kohó tátott szája, amelyből szúró tűznyilak hullanak az ember fejére. Az éjszaka futó felhő záporuszálya seperte errefelé végig a földet. A téglaszínek mohás tetejéről még mindig cseppekben szivárgott az esővíz, az ég azonban már teljesen kitisztult: a téglaégető kemencék mellett a kémények tiszta kékségbe emelték föl a fejüket.