Tisztelt család-om, -od, -ja

Az én családom? A Te családod? Mások családja? Itt sajnos, mindnyájunkéról szó kell hogy essék. Bele kell gázolnunk egymás belügyeibe. Csak az a szerencséd, kedves fiatal olvasóm, hogy én sok más család belügyeit jobban ismerem, mint a tiedéit. S legeslegjobban egy bizonyos Varga-család veséjébe látok bele. Titeket így aligha tálallak fel közcsemegének. Nem rólatok beszélek, hanem nektek. Főleg neked, igen, neked, aki már elmúltál tizenhárom éves, talán már tizennégy is, tizenöt is, tizenhat is. Aki régóta nem jársz gyerekcipőben, de apád, anyád szemében ma is gyerek vagy egy kicsit. Akkor is tudom, ha nem mondod: unod ezt az állapotot. Hogy a tisztelt családoddal neked mindig van valami bajod. Vagy ha úgy tetszik: a tisztelt családodnak van mindig valami baja Teveled. A legkisebb család is olyan, mint egy dzsungel: teli lappangó érzések sűrű félhomályával, titkok, félelmek, dühök, fájdalmak, ragaszkodások és rögeszmék megkötöző folyondárjaival. Sőt olykor egy-egy önmagából kitörő fenevaddal is. Remélem, Te nem vagy még ilyen fenevad, aki rákaptál volna mások vérére, bántására. Ha mégis: tedd félre ezt a könyvet. Ez csak akkor szól neked, ha olyan utat keresel a dzsungelben, amin apádat, anyádat sem kell a földre taposnod, de magadat sem kell őmiattuk föláldoznod. Van ilyen út? Nem mindig van. Akadnak áttörhetetlen dzsungelek, amikből csak menekülni lehet. A legtöbb család mégsem ilyen fojtogatóan elviselhetetlen. Hadd higgyem, hogy a Te tisztelt családod sem. Akkor pedig érdemes együtt keresnünk annak a dzsungelnek a törvényeit, amelynek ezúttal Te vagy a Mauglija. Én meg talán... a Balúja...