Tojáshéjdarabkák

Fekete István csupán kisgyermekkorát töltötte szülőfalujában, de ennyi is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy e somogyi települést a magyar irodalom térképén örökre megjelölje. A göllei elbeszélések zöme eredendően tárca, melynek kötött terjedelme szükségszerűen késztet-te a szerzőt a visszatérő témák és alakok szerepeltetésére, valamint a hangulat és a látvány megjelenítésére. A Berta Jancsi, Puska Péter, Kovács Ilona és a többiek társaságában megélt kalandok felidézésével az elbeszélő mintha az első esztendők ,,tojáshéjdarabkáit" illesztgetné egymáshoz. A gyerekes csibészségek emlegetése azonban sohasem öncélú, mivel e történetek többsége először vallásos lapokban, és általában egy-egy kiemelt ünnephez (húsvéthoz, min-denszentekhez, adventhez és karácsonyhoz) kötötten látott napvilágot. Csíny és áhítat szem-beállítása fokozza a hatást, és a hol komikus, hol tragikus következmények nyomatékosítják a tanulságot. Feltűnő, hogy az iskola szinte egyáltalán nem játszik szerepet a göllei elbeszélé-sekben, mintha Fekete István ezzel azt sugallná, hogy tudással alig, inkább tapasztalatokkal gazdagodott élete első évtizedében. Megtörtént meséinek feltűnő jellegzetessége a konfesszió. Az Új Ember és a Vigilia állandó szerzőjeként folyamatosan gyón, a kimondás által vezekelve egy roppant eleven és gya-korta felelőtlen kisgyerek ,,bűneiért". E szépirodalommá stilizált göllei történetek még Fekete István életében folklorizálódtak: a szülőfaluban maradt pajtások ,,igazolták", a leszármazotta-ik pedig újabb és újabb árnyalatokkal színesítve adták-adják tovább őket. Képzelet és valóság kibogozhatatlanul összekeveredett bennük, és hamar a helyi legendárium sarkalatos részeivé lettek.