Vajúdó szabadság

"Ez a regény az ellenálló ember legendája. A saját testi erőtlenségét legyőző, a lealacsonyíttatást legyőző, az undort legyőző, a betegséget legyőző, sőt az erőt meghaladó erő legendája ez a regény. Be fog kerülni emlékezetes regényeink közé" - írja erről a könyvről a török eredeti előszavával Yasar Kemal. Az ugyancsak ismert és elismert Fakir Baykurt pedig ezt írja: "Nemcsak elnyomásról, nemcsak kínzásról, hanem becsületről is beszél Erdal Öz. Az embert a becsület menti meg az összeomlás küszöbén." 1935-ban született, diákkorában börtönt ült török író regénye ez, egy börtönről, egy fiatalemberről, akit letartóztatnak, faggatnak, vallatnak, rettenetesen és iszonyatosan megkínoznak, és mégsem tudnak megtörni. S egy korszak regénye is ez, kimondhatatlanul és megnevezhetetlenül, de félreérthetetlenül annak a korszaknak a regénye, amelyben - 1971. március 12-étől kezdve két és fél éven át - nyílt jobboldali terror uralkodott Törökországban. Helyenként hátborzongató, irgalmatlan vádirat ez, melyben a vádló jeleneteket egy nagy börtöncella rabtársaság-jelentei váltogatják, hogy tolvajokban, csalókban, garázdákban, fegyőrökben, kis besúgokban, mindenféle megnyomorítottakban és torzultakban felismerhető legyen a jobbra érdemesek társadalma, a nép. A regény hőse vallatásokra, kínzásokra, embertelen erőszakra, pokoljárásra emlékezik sebesületn és betegen abba a köztörvényes-cellában, ahová egyetlen politikai őrizetesként kerül, és ahonnan a regény végén sem szabadul, máshová sem kerül már. És ahol mindenkinek ugyanaz a neve: Nuri. És a hősnek nincs neve, csak legvégül, mikor megnyugodva gondolhat arra, hogy a terror nem tudta megtörni, a sok megnyomorított Nuri pedig befogadja az eleinte gyanús "politikást" és tanult embert.