Vakoda

ELŐSZÓ Ez a könyv annak a tíz évnek állít emléket, amit a budapesti Vakok Általános Iskolájában és Nevelőotthonában töltöttem 1983 és '93 között. Az itt elbeszéltek azóta átszűrettek az emlékezetemen, a lényegtelenebb események bizonyára kiestek belőle. Az időrendhez sem ragaszkodom. Úgy írom le az itt következőket, ahogy emlékszem rájuk, és csak remélhetem, hogy a valóságban is megközelítőleg így játszódtak le. Egy évvel azután, hogy végeztem az egyetemen, még pályakezdő munkanélküli vagyok, a könyv megírását terápiának is használom: amíg ezen dolgozom, nem gondolok arra, hogy milyen rossz nekem. Másrészt elirigyeltem Erich Maria Remarque Éjszaka Lisszabonban c. regényének gondolatát, hogy ,,amit írásba öntünk, annak felejtés általi további enyészete végére pont kerül". 1977-ben születtem Miskolcon, családunkban örökletes volt a szürke hályog. Gyermekkoromból a rengeteg műtétre, a sajószögedi óvodára és a számtalan csúfolódásra emlékszem, amivel látó társaim illettek. Nem vagyok egészen vak, de elég keveset látok (10%-ot mindössze), sok játékukban nem tudtam részt venni, vagy csak ügyetlenül. A 80-as években Magyarországon a fogyatékos gyerekeket kizárólag speciális intézményekben tanították, legalábbis általános iskolai szinten. Számunkra, látássérültek számára a Vakok Általános Iskolája létezett Budapesten, az egész országból tanultak ott látássérült gyerekek, így nevelőotthonként is működött. Ma a fogyatékosok integrált, egészségesekkel együtt történő oktatása terjedőben van. Ezt a könyvet olvasva a mai fogyatékos gyermekeket nevelő szülők mérlegelhetik, hogy speciális vagy normál iskolában taníttassák-e a gyereküket. Vissza FÜLSZÖVEG ...Mielőtt folytatnám nevelőotthoni tíz évem történetét, nem állhatom meg, hogy ne használjam az írástudást némi sztereotípia-oszlatásra. A velem először találkozó egészséges emberek szinte kivétel nélkül azt képzelik, a vakok a nap legalább 50 százalékát azzal töltik, hogy letargiás állapotban, arcukat kezükbe temetve egy asztalra könyökölve búslakodnak, hogy milyen rettentő rossz is nekik, kétségbeesetten törik a fejüket, hogy hogyan gyógyíttassák meg szemüket. Ezzel ellentétben az igazság az, hogy én annyit gondolok a szememre, mint bárki a világon. Azaz gyakorlatilag soha. Egyszerűen életszerűtlen, hogy valaki állandóan a keserves sorsa miatti bánat és az örök reménykedés révületében éljen. Ilyen nincs.