Világunk járása I-II.

1953-ban a 24 éves Nicolas Bouvier két éves utazásra indul barátjával, a grafikus Thierry Vernet-vel. A volt Jugoszlávián keresztül, Görögországot és Törökországot érintve Iránba és Afganisztánba szeretnének eljutni. Bouvier amúgy különös fajtája volt az író-utazóknak. Nemcsak azért, mert svájci létére megmaradt nomádnak, mintha nyughatatlanul vándorló életével is tiltakozna a hazájára ragasztott, leegyszerűsítő közhelyek ellen, azért is, mert az utazásban mindig is iskolát látott, de nem a gazdagodásnak, hanem - ha lehet így mondani - az elszegényedésnek az iskoláját. Bouvier-t az utazás tanította meg arra, hogy mi nélkülözhető és mi nélkülözhetetlen. És ahogy a fáradt utazó az út szélére dobálja a fölösleges holmikat, úgy szabadul meg ő is előítéleteitől, jellegzetesen európai gőgjétől. ,,A könyv pazar dinamikáját az egymást feltételező ellentétek adják. Az utazás során az élmény és az emlékezés éppúgy keveredik, mint az idegen és a sajátságos. Ehhez adódik a lassúság és a lendület állandó váltakozása, amely a könyv ritmusát is döntően meghatározza. (...) Óriási műalkotás, tele poézissel!" (Frankfurter Rundschau)