Zéró, zéró, zéró

A kokainról írni olyan, mint használni. Egyre több hírt akarsz, több információt, érezni akarod a zamatukat, nem tudsz nélkülük élni. Függő vagy. Hiába követik a történetek az általános sémát, melyet már jól ismersz, elbűvölnek a részletek. Befészkelik magukat a fejedbe, és addig maradnak ott, amíg egy másik, hihetetlen, de igaz mozzanat át nem veszi a helyüket. Nincs mese, egyre inkább rászoksz, és reméled, hogy nem fognak jelentkezni az elvonási tünetek. Számomra ezek a hírek csak fellobbanó, és egy pillanatra elvakító lángcsóvák. Meg fülsiketítő robaj odabenn, a gyomromban. De miért csak én hallom ezt a robajt? Minél beljebb hatolok a kokain fehér poklába, annál nyilvánvalóbb, hogy az emberek semmit sem tudnak. Nem tudják, hogy a nagyvárosok alatt egy folyó hömpölyög, egy folyó, amely Dél-Amerikában ered, és Afrikán át minden irányba elágazik. Az emberek meg sétálnak Rómában a Corsón, Párizsban a boulevard-okon, Londonban a Times Square-en. Nem hallanak semmit? Hogyan bírják elviselni ezt a zajt?