A kínai költészet elméletéből

A kínai költészet az ókorban eredetileg a „zene", a szertartási énekek és táncok szövegkönyveként kapott írásos formát, s ennek megfelelően az irodalom- vagy inkább költészetelmélet is a „zeneelmélet", a szertartások - természetesen konfuciánus elméletének része, annak egyik elágazása volt. A „zene" problémájáról konfuciánusok és kritikusaik sok vitát folytattak, amelynek bűvköréből a költészet elméletének csak a Han-dinasztia (i. e. 206 - i. sz. 220) idején sikerült kiszabadulnia. Szertartásoktól független költészet - eltekintve most a népköltéstől - voltaképpen csak ebben a korban jön létre. Különösen a korszak végén lehetünk tanúi a költészet újabb virágkorának, s ekkor vetődik fel az a kérdés is , hogy vajon mi a költészet értelme. Cao Pi ezt így válaszolja meg: lelkiállapotaink kimondása révén önmagunk kifejezése. Ebben a gondolatban szembetűnő a taoizmus hatása, amely a konfucianizmus ellenlábasaként - s mégis azzal érdekes szimbiózisban - folyamatosan termékenyíti meg a régi kínai művészetet és gondolkodást. Válogatásunk a legkorábbi és legnagyobb hatású elméleti írásokat tartalmazza, köztük például Lu Csi „A költészetről" című világhíres költeményét, amely lenyűgöző hitelességgel és mindmáig érvényesen tárja fel előttünk a költői alkotás folyamatának és dilemmáinak legmélyebb titkait.