A nyomorultak 1-2.

Ezt a regényt valószínűleg mindenki ismeri, még az is aki soha nem olvasta. Számtalan filmfeldolgozás, egy musical, színpadi adaptációk, képregények készültek belőle, de ha akad vki, aki egyiket sem látta, olvasta vagy hallotta ezek közül, az is pontosan tudja kicsoda Jean Valjean, ismeri a gyertyatartók és a pap esetét, azonosult Éponine-nal és Gavroche-sal, szurkolt Marius és Cosette szerelmének, magával ragadta Enjolras lánglelke, szánta Fantine-t, undorodott a Thenardier házaspártól vagy gyűlölte az egyébként egyáltalán nem gyűlöletes Javert-t... Az Hugora annyira jellemző stílusjegyek, a végtelen humanizmus, fájdalomba hajló igazságérzet, monumentalitás talán ebben a regényében érhető tetten leginkább. Igen, mint a fő műveknél általában. Nem beszélve arról a népnevelő célzatról, amit a kitalált történet adta élményen túl, egy mesélő szerepeltetésével alkalmaz előszeretettel a mester. Ő Vargas Llosa szavaival élve az "Isteni gyorsíró", egy narrátor szerepet betöltő, de igazából nem is létező vki, valószínűleg Hugo alteregója. A regény közel egyharmad részének semmi köze nincsen a cselekményhez, egyfajta kitekintő, legyen szó a Párizs alatti csatornarendszer, a Waterloo-i csata és egy apácazárda történetéről, vagy a gamin (a 19. századi Párizs ismert utcagyerekei, dickensi tragikus sorsok és rejtői szeretni való csibészek) jelenség kultúrtörténeti elemzéséről. De a regény legfőbb erénye mégis a tökéletesen kidolgozott karakterekben, ill. a sztoriban, abban a magával ragadó történetben van, amit a nyilvánvaló túlzások ellenére is megtörténtnek, megtörténhetőnek hiszünk! A pozitív karaktereket valóban szeretjük, a szánni valókat sajnáljuk, aki nem szimpatikus, azokat pedig tiszta szívvel gyűlöljük. Ott érezzük magunkat a barikádon, a gályán vagy a gyár munkásai között. Túlzottan nagy képzelőerő nem is kell hozzá, mintha az öreg kizárólag nekünk mesélné, egy füstös kocsma sötét sarkában, vhol a 19. századi Párizs egyik eldugott mellékutcájában Végül álljon itt egy idézet, ami a regény, de talán Hugo teljes munkásságának is mottója lehetne: Politikai szempontból csak egyetlen elv érvényes: az ember mindenhatósága önmaga fölött. Az én mindenhatósága az én fölött, ennek a neve: Szabadság.