Álomképek

Néztem, ahogy ott ült. Csöndesen és valósággal szeméremmel és mosollyal. Ártatlan ember, aki soha életében annyira nem bántott senkit, hogy valakin mosolygott volna. Még nem is önmagán mosolygott: azon, amit gondolt. Befelé. Eldiskurált azzal, aki önmaga volt. Hallgatta azt, amit belőle valaki kibeszélt s helyette írni szokott, ha írt. Szindbád a csodálatos hajós volt ez a valakije. A második énje, aki helyette bolyongott e földi tereken, s ő szerette, hogy oly hűséges hozzá, s mindig, mindenhová elkíséri. A múltba és a régmúltba. Távoli vidékekre és a közeli rekettyésekbe. Gyermekkorának podolini ódon klastromába, hol kisdiák volt, ahol úgy meggazdagodott élményvilága és ahonnan úgy megnyílt fantáziájának a kapu, északra és keletre és a históriába...  Móricz Zsigmond