Az én és az elhárító mechanizmusok

Az elhárító mechanizmusok működése S. Freud 1923-ban közölt ún. strukturális modelljében kap részletes kibontást: eszerint ezek a folyamatok a személyiség három ereje, a gyermeki vágyak kielégítésére törő ösztönén és a morális tiltást képviselő felettesén érvényesülése közötti küzdelemben közvetítő cselekvő én kompromisszumos stratégiáját, a külvilághoz igazodást segítik, ám sokszor kényelmetlen tünetekhez, a működés leromlásához vezetnek. Ezen felismerés ellenére a korai pszichoanalízis fő fókusza az ösztönén-késztetésekre, illetve tudatossá tételükre irányult. Ezen a korabeli irányultságon fordított hatalmasat Anna Freud (1895-1982), a Mester odaadó lánya és a gyermekanalízis úttörője. Döntő kezeléstechnikai felismerése az volt, hogy a pszichés konfliktus fő frontja nem a tudattalan késztetések és a tudatos elhárítások között húzódik - mint ahogyan azt a 1930-as évekig általánosan vélték -, hanem a három én-rész között. Ebből következik, hogy az analízisben elsősorban nem az ösztönkésztetések tudatossá tételén kell dolgozni, hanem a páciens egójának olyan (sokszor sokszorosan rejtett) gondolkodásmódjait kell kutatni, amelyek bonyolult (nem tudatos) elhárító műveletekkel az elfojtott késztetéseket folyamatosan a páciens felismerésén kívül tartják. Az analitikusnak tehát nem kell arra várnia, míg a szabad képzettársítás elakad, hanem tevékenyen kell kutatnia az asszociációkon belüli finom elhárító műveleteket, melyek megalkuvásra késztetik vagy más módon torzítják a páciens gondolkodását. Azaz, a kezelés során az én tudaton kívüli működéseire kell összpontosítani. Az én és az elhárító mechanizmusok nemcsak a pszichoanalitikus kezelés egyik legfontosabb „harcászati" kézikönyve - ismerete nélkülözhetetlen minden olyan segítő foglalkozásban, ahol a páciens és a gyógyító párbeszéde fontos.