Az út tovább vezet - Versek, novellák

Ez a hölgy, magát egy nagy költőnek kiadó ember az én anyám. Az élete amit leir verseiben fele sem igaz. Ir a családról, mintha milyen családcentrikus lenne, nem igaz. Engem 14 éves kormig a nagymamám nevelt, nyomorban, szegénységben, éhezésben a románhatár mellett. Évente ez a nő egyszer, kétszer jött el hozzám egy-két napra.. Nem igazán érdekelte, hogy élek, halok e. Én egy törvénytelen gyerek vagyok. Tudom ma már ez nem szégyen, de akkor, abban az időben az volt. Tizentövés volt mikor engem összehoztak. Hát nem voltam kivánatos személy. Apámat 38 évesen ismertem meg. Számomra az apa szerepet a drága nagypapám töltötte be, az anyát pedig drága nagymamám. Ma már egyik sem él. Nincs nap, hogy ne gondoljak rájuk. És mot 75 évesen ez a nőszemély, még most sem az érdekli, hogy a családnak segitéséget nyujtson. Szégyen szemre még festeni elkezdett, valami borzalom amit csinál, és még énekel is. Mindezt 75 évesen kezdi. Most mikor meghalt a férje, az én nevelőapám. A féltestvérem sem szereti az anyját, sőt az egész család ki nem állhatja. Mindenki fel van háborodva, hogy vénségére teljesen el ment az esze. Eltemettük decemberben a nevelőapámat, Ő már januárban a szinpadon énekelt, riszálta magát. Nem ez senki. Egy önző, önimádó teremtés. Ne is vegyék meg amit csinál, hiszen nem a saját kutfőjéből jön elő, hanem ugy lopkodja össze.