Az utolsó szénégetők

Nem akarok elmélyülni abban a kérdésben, hogy milyen a viszonyom Bodor Ádám szövegeivel. Legyen elég annyi, hogy tán csodálom, ámde nem szeretem, s képzetem hegyvölgyét nem járja.Holott a sűrű, hideg atmoszféra, a szikár, szorongásos, abszurdba hajló világ pont az én ízlésemre vallana. És mégsem. Vagy inkább: nem egészen.

Azt hiszem, a nevekkel van a baj. Nem kedvelem a beszélő neveket, márpedig Bodornál alapvető funkciója van a neveknek. És ha a nevek mondjuk nem beszélnek, akár Bodornál, akár másutt, hanem csak furcsa, groteszk hangzásukkal mondanak valamit, vagyis mindenképpen jelentésképző szereppel rendelkeznek, akkor sem bírom őket. Egyre kevésbé vagyok képes szeretni a névközpontú prózát, holott irodalmunkban nagy hagyománnyal zuhognak regényeken át a beszélő nevek. Valahogy belefáradtam a Baradlay Richárdok, Pósalaky urak, Vizynék, Tímár Mihályok meg Csuri Jóskák tradíciójába, és ezen a személyes idegenkedésemen nem segít Elvira Spiridon meg a Baba Rotunda-hágó sem. Nem véletlen, hogy én például nem használok neveket. Tudnék erről egész hosszú magyarázatot adni, már hogy pontosan miért is nem, de maradjon ez a házi recept egyelőre saját használatban.

Az utolsó szénégetők című kötet viszont tetszett. A nevek ugyan itt is felbukkannak, a kötet vége felé egyre intenzívebben, megelőlegezve a Sinistra névorgiáját, mégsem záporoznak akkora erővel, mint ott, a későbbi kultuszregényben, más írásokban. Bodor 78 és 81 között született novellisztikus tárcái már magukban hordozzák a későbbi művek fontos jegyeit, többek közt ezért is érdekes, így együtt, egy kötetben olvasni őket. De még fontosabb, hogy az alig 2-3 oldalas kisprózák között olyan szövegekre bukkantam, amelyek kimondottan az én finnyás torkomnak íródtak. A sűrítésnek ilyen fokú töménységét mindig is szerettem, Mészölynél akár, de Örkény egypercesei is felötlöttek. Ezekben a darabokban viszont az abszurd, a groteszk, a fekete hangulat és a remek humor, a tökéletesre csavarozott történet és a jól ismert nagyszerű nyelv olyan szépen, hiánytalanul, mesterien születik meg, hogy nagyon megszerettem őket.

Nem állítom, hogy maradéktalanul elégedett vagyok, hiszen van itt-ott néhány számomra kevésbé izgalmas darab, ráadásul a feszes, novellisztikus írások mellett a kötet végé felé egyre inkább megszaporodnak a személyesebb tárcaszövegek és a visszatérő hősök, motívumok, amely már egy másik, szélesebb medrű szövegvilág felé mutat. De összességében kijelenthetem, nagyon örültem neki, hogy ismét találkoztam Bodor Ádám prózájával. Lehet szeretni vagy kevésbé rajongani, de az kétségtelen, hogy muszáj csodálni és kötelező tanulni tőle.

Hadd soroljam azokat végül, amelyek szerintem a magyar kispróza csúcsain járnak és nekem személyesen is leginkább a szívembe férkőztek: Születésnap, Látogatás, Meghívó, Az aluljáró, Névtelen telefonáló, Frontátvonulás.

És legvégül: ugye sokatmondó, hogy az utolsó szöveg, az Erdei áldás úgy fejeződik be, hogy az asszonyok azt javasolják: adjunk tüstént nevet mind a negyvenkilenc újszülött vadmalacnak.

Novics János (boltvezető)