Dante a Lónyay utcában - Életrajzi jegyzetek, elbeszélések

a kisbíró megállt a pletyka-gócokban, megpergette a dobját, köréje gyűlt mindenki, aki hallotta, aztán emelt hangon felolvasta, hogy mit áhít a községi elöljáróság.
Nekem nagyon imponált ez a pálya. Arról ábrándoztam, hogy egyszer majd énrám figyelnek az emberek. (Tudat alatt tehát már akkor költő szerettem volna lenni.) Amatőr alapon gyakorolni kezdtem Szemerédi Illés és Murárik István mesterségét. Az egyik karácsonyon kaptam egy kicsinyke vásárfiadobot, apám titkárnője, a szép Pelsőczy Olga pedig kidobnivaló szövegeket gépelt nekem. Így aztán minden vasárnap délben odaálltam a helyi szinte csak kápolnányi protestáns templom elé (egyik vasárnap a reformátusoké, a másikon az evangélikusoké volt), és amikor özönlöttek ki a hívek az istentiszteletről, megpergettem a dobomat és messzecsengő gyermekhangon olvasni kezdtem Pelsőczy Olga textusait. Ilyeneket:
Közhírré téteti az elöljáróság, hogy holnap hétfő lesz.
Vagy:
A kukoricát lopni nagyon csúnya dolog.
És így tovább. Az emberek megmosolyogtak, de szeretettel. Gálfi Sándor bácsi, a kálvinista lelkész még barackot is nyomott a fejemre.
A költőt is a közlési vágy hevíti és evidenciákat gajdol egy életen át. (Mert az emberiség a humánum evidenciáiról feledkezik meg a leggyakrabbn.)