Egy kutya naplója

Csak jártam-keltem, mint a szabadhomok. A forgatagban azért, mi tűrés-tagadás, jó volt elilleni, elillanni, semmivé válni. Nem tudom, talán ez volt a legnagyobb lélegzetem, ezért is sodródtam szánt-szándékkal semeddig, a fővárosig, hogy valahogy mindenütt legyek, de sehol is, és mindenkit szeressek, de senkit is, és lakjam is valakinél, de senkinél sem, a földön és a fellegekben, a semlegesség kék vizeiben. Én a kellemes, hallgatag, némán sétálgató kezeskutyák selyemnyájához nem akartam tartozni, annál rücskösebb volt az előéletem. Igaz, a púposhátú, mindenütt kitérülő különcök közé se vágytam, de mindenképpen szélesen akartam látni, egy mindentudó senki akartam lenni, de akit minden vak is meglát kapásból, és nem felejt el soha, és behív esetleg vagy megkínál jószóval, mással, pompás semmiségekkel. (Egy kutya naplója)