Majomév

Brasnyó István három "futamodásban", három nagyobb szerkezeti egységben alkotta meg Majomév című első díjas pályaművét, mely messze eltávolodik a regény hagyományos típusaitól. Már a versbe szedett, több oldalas mottó is sejteti, hogy a szöveg szándékosan mellőzni fogja a klasszikus cselekménybonyolítást, s nemcsak a regényidőt siklatja ki a folytonosság unott sínéről, de a tényleges, objektív időt is felkavarja. A mottóban ugyanis Brasnyó István mást sem tesz, mint kitartóan faggatózik afelől, kérdések özönét téve föl, hogy a lét és a történelem különböző periódusaiban és szituációiban ő maga jelen volt-e vagy sem. A dérlepte láncingtől a háromszögletű kalapon át a haláltáborok szögesdrótjáig megannyi tárgyat, képet és szerepet sorakoztat föl laza rendben, anélkül persze, hogy a fölmerülő kérdésekre bárhogyan válaszolna. Ez a nyitottság egyfelől arra utal, hogy Brasnyó István az idők "teljességét" szeretné egybeélni, ilyképpen lépve túl az egyes ember szűkös mindennapjain és horizontjának lehatároltságán, másfelől azonban arra is, hogy prózaíróként továbbra is idegenkedik minden olyan szövegtől, amely jól-rosszul eltanult mesterségbeli fogások révén aktuális eszmei mondandót állít előtérbe.