Gyökértelen

Semmitől nem tűnik olyan reménytelennek a világ, mint ha tudod, hogy üres. És ezzel mélyen egyetértünk Chris Howarddal, a Gyökértelen szerzőjével. Hiszen, mit csinálsz, ha elvesznek Tőled mindent? A boldogságot, a szépséget, az ízlelés örömét, az illatok sokaságát, a változatosságot és a jövőt? Mi marad neked? Egyetlen egy dolog: a hited. A hited abban, hogy nem ez jár, hogy nem itt van vége, hogy lehet még jobb, hogy van még élet! Nos, úgy hiszem, könyvünk főhősének, Banyannak is ez az egy dolog adatott az életben. A világ ugyanis nem más, mint felforrósodott homoktenger, mindenféle szín, szépség és élet nélkül.A helyzet kilátástalannak látszik. Egy ideig. Egészen addig, amíg Banyan össze nem találkozik új munkaadójának nevelt lányával, Zee-vel, aki egy különös fotót mutat neki: nemcsak, hogy élő fák láthatók a fényképen, de nem más van a fákhoz kikötözve, mint Banyan elveszettnek hitt apja. Így aztán a fiúban feléled a remény: talán van még jövő mindenki számára: az emberiségnek a fák miatt, neki pedig az apja miatt. Talán mégsincs egyedül. Talán Zee anyja, a testére tetovált fával segítségükre lehet, és rátalálhatnak az emberiség jövőjére.. Itt kezdődik Banyan kalandos utazása és expedíciója, mely néha kissé szokatlan, néha kissé nyers, néha kissé gyomorforgató, de minden percében élvezetes, eseménydús, izgalmas és fordulatos! A könyv egész hangvétele és nyelvezete Banyan életkorához és társadalmi helyzetéhez igazodik, szinte látom őt magam előtt, ahogy felhúzott térdekkel, maga elé meredve, vállvonogatva meséli a történetet. Ebből adódóan persze előfordul helyenként egy-egy trágárság, egy-egy nyersebb indulatszó, de annyira természetesnek és magától értetődőnek hat ez egy 17 éves kamasz szájából, hogy teljesen helytállónak érezzük azt. A képszerűségnek, a hangnemnek, a történet lendületességének hatására egészen elmerülünk a történetben, részesei, szereplői leszünk mi magunk is, és a könyv befejezése után bizony kell egy kis idő, mire újra magunkhoz térünk Ez a könyv egy elképesztően sivár, elrettentően ijesztő jövőkép egy majdani életről, melyet Chris Howard olyan szívettépően hétköznapi, természetes hangnemben és írásmóddal tár elénk, hogy elhisszük: akár igaz is lehet. És közben csendben, magunkban fohászkodunk: ne így legyen!

Mostanában teljesen rákattantam a disztópikus regényekre, így vérmes reményekkel vágtam a történetbe. Remekül érzékeltette az író, hogy a bolygónkból milyen sivár hely vált. A pusztulást, az éhezést, a nyomort és az emberi gyarlóságot, ami a hatalomért, a pénzért bármit megtenne. Az emberek a túlélésért küzdenek, amíg a bolygón már semmi szépség nem maradt. Ez a könyv egy pofon a mai embereknek, ahol minden elérhető, élelem, tiszta levegő, természeti kincsek. Amelyeket a kor embere természetesnek vesz; észre se vesszük, mit teszünk tönkre. Leginkább ezt szeretem ezekben a könyvekben, hogy amíg siránkozunk milyen rossz is az életünk, addig feltárul egy olyan világ a lapokon, amihez képest a mi társadalmunk maga a paradicsom. Még ebben a viszontagságos időkben is fontos szerepet kapott a család, a barátság és a szerelem. Bár ez utóbbi talán nem eléggé fontosat, egy kicsit keveslem :)

Sajnos én nagyot csalódtam ebben a könyvben. Csupa jót olvastam róla olyan helyeken és olyan értékelőktől, akikkel általában nagyjából egyetértek egy-egy könyvről vagy filmről. Ez esetben nem így történt. A Gyökértelen számomra unalmas, sőt klisés sztori, a karakterek első pillantásra érdekesek, de hamar rájuk un az ember, a világ sivár, minden értelemben, a történet haladása pedig kiszámítható. Engem egyetlen oldal sem lepett meg, lehet, hogy bennem van a hiba, és a szereplőkkel sem tudtam együtt érezni, egyszerűen szürkének tűntek mindannyian, laposnak, kiforratlannak. Azért adok mégis több csillagot egynél, mert a fogalmazás - vagy a fordítás, nem tudom - szép, igényes és érzelmes, látszik, hogy a szerző írni azért tud, csak ilyen világot teremteni és karaktereket elhelyezni benne nem igazán. Nagy kár, hogy a könyv nekem nem szól semmiről, amire emlékezhetnék, miután kiolvastam.