Nincs pardon

"Majd emléktáblám lesz, ne féljetek, és egy kis utca hordja majd nevem, felnyögve hajnalonta az újépítésű, drága házak között, lesz talán díjam is, és pár gondtalan és ifjúságától merész fiatalember előveszi néhanap verseimet, s a szavakon át visszatekint; fodormentaillatot éreznek majd, valami könnyen eltűnő büszkeséget akkor, s arra gondolnak, az apám még vele ivott hajdanán, ó az a lókötő! Meg lesztek elégedve velem, bizony! Bámulják a fiúk az ajánlást, s halkan megkérdik, hány éves is voltál, Apa? Te csak nézed a sötétlő szavakat. A dedikációk mindig megfeketülnek, mint a vér. Ha nem látnád, nem is hinnéd, hogy két ember valóban ott volt akkor, ott voltunk a dátum szerinti napon, Te megszorítottad a kezem, s én egy önfeledt gesztussal odakanyarítottam, hogy szeretettel és örök barátsággal, Neked! De itt voltál, itt jártam én is. S ez feltétlenül jelent valamit. De mi történt azután? Mi történik két ember között? Megölhetik egymást, lehetnek elvtársak, üzeletfelek. Vagy, ha a Jóisten segít, felismerhetik a másikat. S abból barátság lesz vagy szerelem. Az ember megérinti a másikat, s már búcsúzik is. Azzal kezdődik, hogy vége van. Ezzel a könyvvel is lezárult valami. Na szép! Az embert előbb utóbb harcossá avatják a mondatok. Nincs mese! Meg kell vallanod, mi álljon majd a sírodon. A férfiak csillagokká válnak, ha akarnak, a nők meg újjászültnek az űrben, ami a legtisztább képzelet. Megyek tovább én is, és csak Rád gondolok. Most látom, (a nevünkben is, te jó ég!) minden magánhangzónk egyezik! Az emléktábla ott lóg a fejünk felett, és Krúdy bólint, és azt mondja, hogy nem ez a fontos, hisz nyár van, és tudjuk, hogy a filológusok úgysem látnak minket, az élőt ab ovo nem, a holtat meg azért, mert nincs hozzá szemük. Mi már az életben is posztumusz voltunk és vagyunk. Magyar vagyok. író. Kell ennél több, hogy megértselek? Az ige nem attól igaz, hogy elolvasta vagy hallotta valaki, hanem attól, hogy kimondatik. De én csak akkor létezhetem, ha elolvasol. S még beszélni akarok hozzád, hallgatni akarlak, mielőtt csillaggá válok az égbolttá lett asszonyi képzeleten." Csikós Attila