Diskurzus és diktatúra - A magyar értelmiség vitái Nyugat-Európáról

2001 tavaszán sokan fordulnak ismét a Kádár-rendszer felé. Az érdeklődés indokolt: ma sem tudjuk, valójában miért is bomlott fel. Ebben a kÖnyvben megpróbálok újszerű módon közelíteni a témához. Nem azt mondom, hogy a rendszer azért omlott össze, mert a két nagyhatalom (a Szovjetúnió és az Egyesült Államok) így látta jónak, és azt sem állítom, hogy azért, mert a néhai MSZMP maga serkentette a rendszer átalakulását. Inkább a sokat emlegetett és gyakran szidalmazott értelmiségi csoportok teljesítményére helyezem a hangsúlyt. A Kádár-rendszerben számos értelmiségi csoport létezett, amely viszonyítási pontjának a hetvenes évektől Nyugat-Európát tekintette, és képes volt arra, hogy a Nyugathoz való felzárkózásról diskurzusokat kezdeményezzen. A sokféle diskurzus arra szolgált, hogy felváltsa az addig uralkodó "állami beszédmódot", a rituálisan ismételgetett szovjet elkötelezettséget és szövetségi hűséget. Magam is meglepődtem azon, hány rejtett és informális diskurzus zajlott a Kádár-rendszerben (különösen az utolsó évtizedben), mennyire ügyesek és találékonyak - és legfőképpen hatásosak - voltak az elitek. A diskurzusok kezdeményezése, egy, a hivatalostól eltérő politikai nyelvhasználat értékelte fel az eliteket, amelyek a korábbiaknál feltételezettnél jóval nagyobb (igaz, többnyire informális) hatalommal, befolyással rendelkeztek. Ez tette lehetővá számukra, hogy miközben a hatalmi intézmények jó része mindvégig a pártállam képviselőinek kezén maradt, létrehozzák a rendszerváltáshoz vezető - a korábbiakhoz képest önálló szakasznak tekinthető - diszkurzív diktatúrát. Ez a könyv kísérlet annak bizonyítására, hogy már a nyolcvanas években is komoly jelentőséggel bírt a közéleti témák sikeres temtizálása, az alternatív nyelvhasználat. A néhai értelmiségi csoportok e tekintetben mutatott teljesítménye nélkül az a rendszer talán még ma is él.