Az utolsó mondat

Derűsen ráhangolódva Czigány Zoltán írásaira, játszom én is a szavakkal, hiszen első olvasásra, erre buzdít, hogy ne vegyünk semmit se túl komolyan, de legfőképpen önmagunkat ne, legfeljebb egy pillanatra azt a gyereket, aki voltunk, és aki halálosan komolyan vett mindent. Ebben az ide-oda bukfencező időben utazunk mi is, magával ragad az író hullámzó kedélye, napsütés és ború váltakozik, s hálásak vagyunk az önmagát is csúfoló, gunyoros hangért, hogy nem lettünk nyakig ragacsosak a könnyes érzelgősségtől. Az irónia az író udvariassága és még valami: hogy be tudjuk fogadni, el tudjuk viselni a vidámság alatt sötétlő, feneketlen szomorúságot. (...) Visszafele tűnődve értjük meg, hogy erről szól ez a megrendítő könyv, a fájdalomról, a szomorúságról, ezért utolsó minden pillantás, ezért utolsó minden mondat.
(Csukás István)