Lovas nemzet - A magyarság és a ló évezredeken átívelő barátságáról

"Lovon szoktak járni, gondolkozni, álldogálni és beszélgetni" jegyezte fel évszázadokkal ezelőtt a magyarokról Regino évkönyve. "A Ió szakadatlan társa volt ennek a harcos nemzetnek, amely Attila hunjai örökségéhez méltóan mindig lóháton küzdött" - állapítja meg eleinkről 1876-ban egy német szerzők pedig hozzáteszi: "A ló szeretete velük született."Gazdagon illusztrált kötetünk ennek a magyar embert és lovát évezredek óta nemes vonzalomnak állít emléket. Tizenegy fejezetében elkalauzol a nagy ókori lótenyésztő birodalmakba, megismertet a szkíták és az ősmagyarok lónevelő tudományával; bemutatja a nyeregben harcoló magyar katonát a honfoglalóktól a végvárak vitézein és a kuruc lovasokon át a győzelmet győzelemre halmozó huszárokig; nyomon követi a nevezetes magyar ménesek kialakulásának történetét, s megrajzolja híres Iovasok és lóértők portéját is. Külön fejezetek foglalkoznak a lovas vadászatokkal, a lovassporttal, díjnyertes kancákkal és ménekkel, nyaktörő bravúrjaikról hírhedt hajtókkal.A lótartás a Kiskunságban és a Hortobágy pusztáin egy különleges életformát tart fenn már évszázadok óta: a csikósokét. Nemcsak őrzői, gondozói, gyógyítóti ők állataiknak, hanem népdalokat, meséket is fonnak köréjük, alakjukat használati tárgyaikra vésik, faragják.De nem feledkezik meg a Iovakról a szépirodalom sem: szinte nincs olyan írónk, költőnk, aki ne örökítette volna meg gyengéd szeretettel a magyar ember lóhoz fűződő barátságát. S az sem lehet véletlen, hogy nyelvünk legváltozatosabb kifejezései éppen a ló színeit örökítik meg...Nagy László egyik versének címe: Búcsúzik a lovacska. Rajtunk is múlik, hogy erre a búcsúra soha ne kerüljön sor.