Szósz?!:)

A nyelvet, a magyar nyelvet - azt, hogy ezen a nyelven beszélünk, ezen a nyelven olvasunk, ezen a nyelven írunk, ezen a nyelven gondolkodunk - annyira természetesnek tartjuk, hogy szinte nem is veszünk róla tudomást. Öntudatlanul elfogadjuk, hogy életünk első pár évében anyanyelvünkké válik, eltűrjük, hogy az iskolában bizonyos szabályait tudatosítsák bennünk (amelyeket aztán ott és akkor hágunk át, ahol és amikor csak lehet), és eltekintve azoktól, akik magyar nyelvet és irodalmat tanulnak az egyetemen, többet nemigen foglalkozunk a ténnyel, hogy magyarul beszélünk. Pedig ha van valami, ami tényleg a miénk - akkor anyanyelvünk, a magyar nyelv, az. Ez a "valami" minden magyar háztartásban megtalálható, ennek a "valaminek" minden magyar ember a birtokában van, ehhez a "valamihez" minden magyar embert érzelmek fűznek. Csak azt nehéz megmondani, hogy mi is valójában ez a "valami"... Ez a kötet vagy két tucat író, költő, műfordító, színész és televíziós szerkesztő rácsodálkozásának eredménye - erre a "valamire". És aki elolvassa, kiolvassa, megolvassa, felolvassa (micsoda gazdagság, ugye?) rögtön tudja, hogy ez a "valami" egyszerre a múltunk és a kultúránk, az ötleteink és az érzelmeink, a szomorúságunk és a vidámságunk halmaza. Ez a "valami" az életünk, meg az őseinké és az utódainké. Ez a "valami" mi vagyunk. A magyar nyelv.