Az unatkozó angyal - Tizenöt esszé

Lehet költőien gondolkodni. Két és fél ezer év után - visszaérezve a Szókratész előttiekhez - lehet ez újra természetes. Előtérbe kerülhet ismét a pillanat, amikor a "világon túli" valamilyen élmény keretéhen bejelentkezik. A személyes jelenlét nem száműzendő jelenség többé. E tűnődésmód metaforája: komótos és melankolikus séta a lélek mélyén "remegő" láthatatlan tó körül, melynek révén valami áttűnik onnan - ide. Valami, ami az egyetemes emberi és a személyes sorsot egyaránt újraírhatóvá és talán újraválaszthatóvá teszi. Végh Attila folytonos küzdelmet vív az emberi léttapasztalat nyelvi megragadhatóságával. Beszédmódja - melyben a klasszicitástól eredeztethető, civilizációba torkolló paradigma túllépésének igénye lüktet - éppen ettől válik költőivé. Költői filozofálása Y-t rajzol. Egyik ága létre nyitott, érzékeny jelenlét, másik ága metaforikussá hevített fogalomhasználat - e tekintetben Nietzschével rokonítható. E két ágat a fenomenológiai látásmód tartja feszült nyugalomban - e téren Heidegger iránymutatása érezhető. Az unatkozó angyal tizenöt esszéje a posztmodern kor egy-egy jelenségén keresztül az emberi lét alaprajza felé tekint. E pillantások révén az alaprajz mozgolódni kezd. Azt sugallja: a filozófia nemcsak tudomány, költészet is; nemcsak, ami kikövetkeztető, hanem az is, ami sugallt; nemcsak, ami mondható, hanem az is, ami beszéden inneni. Nem a szakma, hanem az eszmélő ember ügye. /Fodor Miklós/