Az újkori kultúra története I-VI.

Egon Friedell rendhagyó krónikájának negyedik kötete a 18. század európai történelmének nagy vonulatait ismerteti a tőle megszokott rendkívüli tárgyi tudással, lélektani érzékkel és írót megszégyenítő megjelenítő erővel, szórakoztatóan. Ez az a század, amikor Descartes nyomán végérvényesen a gondolat, a józan ész, a logikus ráció veszi át az uralmat a vallási dogma felett: ez a kor a felvilágosodás és klasszicizmus százada a bölcsője egész modern világképünknek, amely egyes-egyedül a tudomány állításait és kritikai kételyét ismeri el tekintélynek. Ám nem lehet fény árnyék nélkül, ez Cagliostro és Casanova százada is, a szélhámosoké, akik nem az új tudományos eredményekben, a ráció hatalmában, hanem inkább a tömegek mágia és babona iránti fogékonyságában bíznak. Ekkor fedezi fel Winckelmann a világ számára a klasszikus görög kultúrát, és ekkor társalog az angyalokkal a misztikus Swedenborg. Ekkor vezeti vissza Rousseau a túlcivilizált embert a természet ölére és ekkor ül diadalt az ész Kant gigantikus szellemi építményében. Végleges, pazar és lenyűgöző játék a kor kultúrájának története. S miközben a művelt fők, a nagy elmék koponyájában egy új világszemlélet alapjai fogalmazódtak meg, addig a történelem külső színpadán éppen az ész és az igazságosság nevében eladdig soha nem látott, groteszk-kegyetlen melodráma zajlik páratlan szereposztással: egész Európát megrémíti a francia forradalom: zsákszám hullanak porba a dicső fejek, míg végül a rendezők stábjára is sor kerül. Ekkor jelenik meg a porondon egy korzikai tüzértiszt, hogy eljátssza a maga grandiózus közjátékát: az ő színpada Moszkvától Szent Ilonáig terjed. A friedelli történelemszemlélet múlhatatlan érdeme az az elfogulatlanság, amely a szerző szellemességével párosulva plasztikussá, s elevenné tudja varázsolni a történelemformáló események és személyiségek mellett a kor hétköznapjait, egyszerű típusfiguráit, akiknek statisztálása lehetővé teszi e nagy történelmi színjáték újabb és újabb felvonásait.