El a faluból

Szenes Anna Leányotthon. Tizenöt-tizenhét éves bakfisok. Többek között szabni-varrni tanulnak, hogy szakma legyen a kezükben. Mintha olyanok lennének, mint ezer meg ezer kollégiumban összezárt lány az ő korukban. Csakhogy 1946-ban járunk. És ők ráadásul nem a pincékben élték túl a háborút, hanem a koncentrációs táborokban. Árvák, félárvák. Olyanok lennének, mint ezer meg ezer kollégiumban összezárt lány az ő korukban? Nem. Egyáltalán nem lehetnek olyanok! Ezt a lehetőséget is elvette tőlük a holokauszt. Csakhogy erről senki nem óhajt tudomást venni, még tanáraik többsége sem. Magukra hagyva feldolgozhatatlan emlékeikkel, hatalmas vesztességeikkel, az élet értelmébe vetett megrendült hitükkel és megválaszolhatatlan kérdéseikkel igyekeznek megállni a lábukon, és valahogy lecsillapítani lelkük háborgását. Koravének és végtelenül sebezhetők, pedig szeretnének "normális", csínytevő diáklányok lenni, meg is próbálják, de valahogy mindig kiderül: lehetetlen. "Botrány lett (egy ártatlan játékból), a megsértett szabásznő behívta az igazgatónőt. - Ezek nem úri lányok - panaszolta. Mi persze ezen is csak nevettünk. Egyedül Ábrahám Rózsival lett baj, akinél a kacagás kisvártatva fuldokló zokogásba ment át, éppoly elállíthatatlanba: - Nem elég - kiáltotta -, hogy az ember megjött Auschwitzból, még jólneveltnek is kell lenni?!" Az El a faluból Ember Mária utolsó könyve, a 2000-ben fogunk még élni? című önéletrajzi szociográfia folytatása, mely a fiatal túlélők feledhetetlen traumáit épp csak fel-felvillantja a háború utáni megkönnyebbült hétköznapok tükrében, de olyan erővel, hogy nem marad kétségünk: a kataklizma lenyomata a megdermedt lélekben kitörölhetetlenül ott marad egy életen (sőt több generáción) át.