Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés

Magyarország és Románia kapcsolatára 1956-1989 között nemcsak az erdélyi magyarság sorsa volt nagy hatással, hanem fontos szerepe volt a két államhatalom egymást keresztező nemzetépítési stratégiájának is. A két ország története nem írható le egyszerűen egy kamaradráma szereplőinek hányattatásaként, mert a külvilág - a Szovjetunió, a többi szocialista ország, a Nyugat - nem puszta díszlete volt ennek a színpadnak. A sokat emlegetett nemzetközi erőviszonyok, az egyes szereplők külpolitikai stratégiái, a diplomácia kijelölték és egyúttal erősen le is határolták azt a terepet, amelyben Magyarország és Románia az egymás elleni küzdelem során mozoghatott. Sőt a két állam vezetőinek még az eszközök használatában sem volt sok választásuk: adott volt a stílus, amelynek egyeznie kellett a hidegháború, majd később az enyhülés nemzetközi normáival és játékszabályaival, és nem hagyhatták figyelmen kívül a nemzetközi közvéleményt és a médiát sem. A szocialista táboron belüli nemzeti elkülönülés, a nemzetek saját gazdasági érdekeinek egyre nyíltabb formában történő érvényesítése az 1960-as évek elejétől általános jelenség volt. Többségükben leszámoltak az autarkiás fejlesztési koncepcióval, ha eltérő mértékben is, de szerkezetét tekintve mindegyiknek nyitott volt a gazdasága. A törekvés a nemzetközi gazdaságba történő beilleszkedésre volt az a motiváció, amely a nemzeti gazdaságok, a nemzeti érdekek újragondolására ösztönözte a térség országait is. A szocialista országok esetében az is fontos volt, hogy hitelesíteni tudják önállóságukat, függetlenségüket a Nyugat és a harmadik világ felé. Ezek a korjelenségek és természetes törekvések jelen voltak Magyarország és Románia fejlődésében is, és fontos szerepet játszottak kapcsolatuk alakulásában. A két ország viszonyát azonban ezekben az évtizedekben inkább az immár évszázados nemzeti-nemzetiségi probléma határozta meg és tette egyedivé. Keserű, hol erősebben, hol gyengébben érzékelt, de mindenképpen évtizedes tapasztalata volt az 1945 utáni erdélyi magyarságnak, hogy az anyaország politikai vezetése nem tesz semmi kézzelfoghatót az érdekében, hogy érdemben hiányzik a szolidaritása. Sokszor a szavak, a gesztusok is hiányoztak, még kódolt üzenetek sem jöttek Budapestről. Nem vélekedik erről másként a magyar történettudomány sem, amely e téren sokáig adós maradt az alapkutatásokkal. A folyamat és még inkább a végeredmény azonban ismert: az 1960-as évektől a romániai magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlott, és a hetvenes évektől mind drámaibbá vált. Indokolt a megállapítás: a kádári politika nem tudott érdemlegesen segíteni az erdélyi magyar kisebbségnek. Miért nem? Akart-e egyáltalán? Milyen célokat tűzött ki e téren maga elé a budapesti vezetés? Milyen taktikát, módszereket alkalmazott a célok elérése érdekében? Voltak-e egyáltalán eszközei? S ha merészebb célokat jelölt volna ki a magyar párt és kormány, ha keményebb magatartást tanúsított volna, akkor messzebb jutott volna? Akkor többet ért volna el? Miért nem vállalta a magyar politika sokáig a konfrontációt Romániával? S ha vállalta volna, mik lettek volna a következmények? Miért szaporodtak mégis a konfliktusai a román politikai vezetéssel? Miért vállalta a nyílt sisakos küzdelmet a nyolcvanas évek második felében? Miért és miként változott a magyar külpolitika Románia irányában? A könyv ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni, miközben áttekinti a teljes Kádár rendszer politikai mechanizmusait és annak változásait.