Karl Marx

Mindössze tizenegy gyászoló jelent meg Kari Marx temetésén 1883. március 17-én. "Neve és műve élni fog századokon át!" - jövendölte Friedrich Engels a Highgate temetőben mondott gyászbeszédében. Ez valószínűtlennek tűnt, de igaznak bizonyult. A 20. század története Marx öröksége. Sztálin, Mao, Che, Castro - a legújabb kornak ezek a szentjei és szörnyetegei - egytől egyig az ő örököseiként mutatkoztak be. Más kérdés, hogy Marx elismerné-e őket. Önjelölt tanítványok felvágása gyakran kergették kétségbeesésbe. Mikor meghallotta, hogy egy újonnan alakult francia párt marxistának mondja magát, így válaszolt: "Akkor én nem vagyok marxista." Mindazonáltal, a halálát követő száz éven belül a világ lakosságának fele olyan kormányok uralma alatt élt, amelyek a marxizmust vallották vezéreszméjüknek. Gondolatai átformálták a közgazdaságtant, a történettudományt, a földrajztudományt, a szociológiát és az irodalomtudományt. Jézus Krisztus óta nem volt rá példa, hogy egy, a névtelenek közül származó szegény ember ilyen általános tiszteletet - és ennyi végzetes félreértést - váltson ki. Ideje, hogy lehántva alakjáról a mítoszt, megpróbáljuk újra megtalálni Karl Marxot, az embert. Ezerszám születtek könyvek a marxizmusról, de csaknem mindet olyan tudósok és vakbuzgó rajongók írták, akik szentségtörésnek érezték volna hús-vér emberként kezelni Marxot - a porosz emigránst, aki középosztálybeli angol úriemberré vedlett; a dühös agitátort, aki felnőtt életének jelentős részét a British Museum olvasótermének tudós csendjében töltötte; a társasági embert és szívélyes házigazdát, aki csaknem minden barátjával összerúgta a port; az odaadó férjet és családapát, aki teherbe ejtette a házvezetőnőjét; az elmélyült gondolkodót, aki imádta a jóféle italokat, a szivart és a vicceket.