Halljátok az igét

Clayton Jeeves hallgatott. Feszült és konok hallgatással kísérte a többiek beszélgetését, amelynek libegő, könnyed hangja sehogysem illett a szavak súlyos tartalmához.
A vendéglő teraszán üldögéltek s a kora délutáni órák elgondolkodó, kényelmes petyhüdtségével itták a feketéjüket. A terasz messzire benyúlt a víz fölé - bár kérdés, vajon egyáltalában víznek lehetett-e nevezni ezt a sűrű, fekete, fulladt lélegzetű áramlást? A Holt-tenger meghatározhatatlan anyaga, amely már nem folyadék, de még nem szilárd tömeg, lomhán terpeszkedett kelet felé, ahol a fiatal nap húsvéti sugarai váltakozó fényjátékban bontakoztak ki a ködruhából. A dél felé kitáruló megfoghatatlan messzeség fájt a szemnek. De a keleti és nyugati hegységeken, amelyek közé beleszorult az aszfalttó, megpihenhetett a pillantás. Hegyek voltak-e ezek vagy kőbedermedt felhők, a sustorogva forró patakok kikristályosodott gőzei, amelyek szétáramlottak Szodoma és Gomorrha völgymedencéjébe? A közeli hegység még úgy ahogy valóságos volt s úgy látszott, hogy itt gyökeredzik ebben a földben, amely oly nagyon különbözött minden más földtől. (Az öt ember beszélgetése egy pillanatra sem tudott elszakadni ennek a másszerűségnek és egyedülvalóságnak szorongó érzésétől.) De mennél továbbra nyúlt a Moab sziklatömege a megfoghatatlan messzeségbe, annál valószínűtlenebb lett a hegység hegyszerűsége. Átlátszó füsttopázerdők, drágakő-tornyok emelkedtek a keleti part fölé, folytüveg, só és ismeretlen anyagok kísérteties formái csillogtak palackzöld, ibolyakék és akvamarin színekben. Úgy látszott, hogy a hegyek nem a fénytörés kegyelméből öltöztek e csodálatos színpompába, hanem önmagukból, legbensőbb természetükből eredően is egész tömegük kristály és drágakő volt.