A gyöngéd születés

Az újszülöttel való találkozáshoz ki kell lépnünk a mi veszettül futó időnkből. Ez is lehetetlennek tűnik. Hogyan lépjünk ki az időből, ebből a sodró folyamból? Nagyon egyszerű. Elég annyi, hogy ott legyünk. Ott legyünk, mintha jövő, ezután nem volna. Ha csak gondolunk rá, hogy legyen már vége a dolognak, hogy találkozónk van valakivel, mindent elrontottunk. Ott kell lenni, akár az idők végezetén, mert valóban ez maga az idők végezete. Lévén a kezdete. Megint csak minden nagyon egyszerű. És látszólag lehetetlen. Hogyan békítsük össze az összebékíthetetlent, hogyan bírjuk találkozásra a végest és a végtelent? Szenvedélyes figyelmünkkel. A megfigyelő felfedezi az újszülöttet, akit addig soha nem látott. Ettől akkora meglepetés lesz úrrá rajta, hogy mindent elfelejt. Önmagát is. Eltűnik! Nincs többé megfigyelő. Csak a baba marad. Az ősi, örök és csalóka kettősség, hogy a néző és a nézett különbözik, megszűnt. Csak ez a gyermek létezik, akit szemlélünk. Nem azon át szemléljük, amit tudunk, tanultunk, amit mások mondtak, vagy amit olvastunk róla. Szemléljük, úgy, ahogy van. Nézzük. Helyesebben szólva, hagyjuk, hogy áthasson bennünket. Mellékgondolatok nélkül. Előítéletek nélkül. Teljesen ártatlanul. Teljes újdonságában. Ő-vé válunk.