Tell Vilmos

Schiller drámája (1803) az európai romantika kivételes pillanatát tükrözi: egy eszme - a szabadság fogalma - eleven ragyogással világítja át az emberábrázolást. A Tell Vilmos - témáját hiteles és mondai eredetű eseményekből szőve - a svájci kantonok 14. századi szabadságharcának korába visz. A címszereplő, a hős csak megtestesíti népének etikai tisztaságát, lázadó szellemét. Az ősi szabadságjogaitól megfosztott népet a Habsburgok helytartója gyötri fennhéjázva, mígnem betelik a pohár, a szétszórt lázadók szövetségbe lépnek, s a népharag elsöpri a zsarnokokat. A sokalakos dráma tudatosan törekszik arra, hogy érzékeltesse a történet "kollektív" jellegét, azt a folyamatot, hogy az egyéni bosszú és elkeseredettség - a kantonok közötti titkos szövetségben - nemzeti forradalommá szélesedik. Tell, a szabadlelkű vadász és Gessler, a gőgös zsarnok személyes küzdelme - a híres almalövési jelenet, a helytartó meggyilkolásának képsora - csak felgyorsítja és drámailag összefogja a népharag feltámadásának folyamatát. A színművet a schilleri ihlet emeli ki a "történelmi keretből" és teszi mélyen költőivé. A középkori jelmezek mögött valójában a francia forradalom "polgárai" szövetkeznek az emberi méltóság jegyében, s a "háttér", a havasok, gleccserek, tavak, szelíd legelők képe sem egyszerű díszlet: az egész eleven természet részt vesz az emberi közösség drámájában. (Legeza Ilona)