Figyelj, haver! Tehozzád beszélek... Pusszantalak titeket, aranyosaim, gyertek el máskor is... - hallom a szavait, ahogy belépek Thália szentélyébe. A színpad a megszokott helyen, s a széksorok lassan megtelnek a nyolc órakor kezdődő előadásra. Felgördül a függöny. Eltűnik a tér, az idő, mert a színház az maga a varázs. Szinte érinthetővé válik a csend, minden szem egyfelé fordul, vár a közönség. Őt várja, a királyok királyát, az elmúlt évtizedek legnagyobb nevettetőjét. De mozdulatlan marad minden. Az örökkévalóságba ágyazta az idő azt, akit mindenki szeretett, akinek emberközelségét és humorát egy ország leste, kívánta, várta. Döbbent csend ül a közönség arcán, olyan fájdalmas és mély csend, amit csak azok érthetnek és hallhatnak, akik nem tudnak beletörődni abba, hogy egyszer csak vége lett örökre annak a varázsnak, amely átitatta azokat az estéket, amelyeket nekünk ajándékozott Hofi Géza. Könnyes lett a szemem a váratlan hír hallatán. Meghalt... - csengett a szó még percek, még órák múlva is a fülemben. Nem akartam elhinni, hogy elment közülünk ez az óriás, ez a csodálatos ember, akinek mosolya átitatta a lelket, aki emberek százait nevettette meg estéről estére. Poénbombáin úgy kacagtunk, hogy még a könny is csorgott a szemünkből. Sosem veszett ki belőle a küzdés szelleme, harcolt a kisemberekért, a népért, a népéért. Hatalmas erővel, energiáját nem kímélve csillogtatta társadalomkritikai érzékét, csöppet sem törődve azzal, hogy a "hatalmat" és annak "nagyságait" mennyire csúfolja meg, fricskázzaki. Egy igaz ember volt, aki a kétkezi munkásként kezdte életét, s pályafutása során alakja legendássá nőtte ki magát. Egyszer csak feltűnt egy csillag, majd egyre fényesebben ragyogott, s üstökössé lett.A múltat sosem tagadta meg, mert amíg csak élt, előtte lebegett a szegény melósok sorsa, akiknek a humor nagyágyúit úgy sütötte el, hogy még fel sem ocsúdtak a nevetéstől, már újra elsült egy poén, s a könnyük is kicsordult a hahotázástól. Úgy adta elő műsorszámait, hogy megértsék, neki fáj a "kisember" sorsa, fáj a hatalmasok gőgös, mindent és mindenkit lekezelő, lenéző politikája, fáj az emberek butasága, s hogy butítani tudják őket. Ezzel a túlérzékenységgel és fájdalommal, ezzel az együttérzéssel örökre beírta nevét az országhatáron belül és a határokon kívül a magyarok szívébe. Belopakodott oda, hol csendes, intő szóval, hol harsány derűvel, de e mögött a derű mögött rengeteg félelem és komolyság lapult meg. A szilveszter közeledtével már találgatták a nézők: Vajon lesz Hofi? - s üres maradt volna a műsor nélküle, mint ahogyan egy óriási űr, egy kitölthetetlen tágas tér maradt mögötte, amelyet talán sosem lesz képes senki elfoglalni elhagyott helyét.
Csendes a nézőtér, a színpad üres. Nagy a veszteségünk. Feketébe öltözött szívünk, mert elment közülünk egy igaz művész, a színháztörténelem egyik legnagyobb egyénisége hagyott itt bennünket. Beleálmodta magát a másik világba. Pedig szükségünk lenne rá, még sok mindenről beszélnie kellett volna. Most talán még jobban hiányzik, mint egykoron. A világ, amelyben élünk, megszégyenítő módon megosztja az embereket. Ma a családon belül is egymás ellen fordulnak az emberek politikai meggyőződésük miatt. Hofi tudna mit mondani erre! Jó volna, ha szólna, ha szólhatna... Harcos volt, nem riadt vissza semmitől.Őszintén, szókimondón fordult a pöffeszkedő hatalmaskodók és az ostobák ellen. A társadalom kritikáját, a politikai kabarét ráhúzta a hétköznapok valóságára. Minden szava azt súgta, ébredjünk. Vádolták az átkosban hatalomcinkossággal, haragudtak rá a jelenben, voltak, akik úgy vélekedtek, a Fidesz 94-ben miatta vesztette el a választást. De ő fütyült az acsarkodókra, tudta, a bokájáig sem érnek fel. Kiállt az igazunk mellett. Nevetve tanította meg velünk az igazságot. Vele nevettünk a saját bajunkon. Meggyőződése volt, hogy a demokrácia útján csak tiszta szívvel lehet járni, félredobva a meggazdagodás csalafinta módszereit.
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
