Ha maradnék

Nagyon, nagyon sokat gondolkodom ezen a könyvön. Gyönyörűszép, fájdalmas, megindító de, tudjátok, közben rájöttem, hogy nem azért annyira szép és katartikus, mert szörnyű tragédia történt benne, mert ártatlanok veszítik el az életüket, mert gyász van benne és veszteség. Azért annyira megindító, mert mindez egyetlen tőből fakad: abból a mérhetetlen szeretetből, ami körülveszi ezt a családot, ami beburkolja őket és eltölti, és ami belőlük árad. Ez a fájdalom erős, nagyon erős, de nem azon a letaglózó, mélyre taszító módon, ami az elkeseredésbe és letargiába sodor, sokkal inkább felemelően, megerősítően, hitet adva arra, hogy milyen gyönyörű érzésekre is képes az ember. Végső soron azt hiszem, ez a könyv nem más, mint egy terápia. Terápia azok számára, akik egyedül, magányosan, elveszetten érzik magukat. Hiszen ez a könyv rámutat arra, hogy akármekkora veszteség is ért, akármennyire is úgy érzed, csak egy porszem vagy a világmindenségben, sokan, sokkal többen vannak körülötted, akik melletted állnak és szeretnek, mint hiszed. Jobbnál jobb emberek, akiknek a szeretete körülvesz, burokba zár és védelmez. Hogy sosem vagy annyira egyedül és sosem vagy annyira elveszett, mint hiszed

Minden jelenet, minden történés különösen finom nyelvezettel tárul elénk, mégis lendületesen, mintha egy cselló vonója mentén röppennének fel a szavak az éterbe. Még a sokkoló fordulatok is olyan sztoikus belenyugvással érkeznek meg hozzánk, mint amikor az ember nem tud reagálni, nem tud érezni, csak egy szemtanú, aki blazírt arccal szemléli, mi történik körülötte. Ettől még inkább a lelkünkig hatol minden, mert Mia nem sír, nem sikoltozik, hanem komoly, akár csak a zene, aminek elkötelezte magát. A regény vége felé erőteljes crescendoba csapnak át Mia gondolatai, dilemmája és ezzel együtt a miénk is. Felmerül a kérdés, vajon mi a jó döntés? Minden esetben van-e jó döntés? Élni egy kráternyi szakadékkal a szívünkben, vagy továbblépni a másik oldalra? Van-e minden esetben értelme az életünknek, jelen esetben az életbenmaradásnak? Való igaz: meghalni könnyű, élni nehéz. A záróakkord azonban csak a regény végén hangzik fel, csak akkor tudjuk meg lezárult-e minden, vagy új nyitány kezdődik.

Egy nagyon szomorú és elgondolkodtató történet döntésekről, életről, halálról, szeretetről. A szereplőket nagyon megszerettem, és fájó volt erről a tragédiáról olvasni. Szerintem nagyon jó volt, ahogy a zenék kavalkádja átszőtte a történetet, illetve a végén a kiegészítés és az interjú. A maga szomorkás, szívfacsaró módján kedvenc könyv lett, nem számít mennyi papírzsepi fogyott el az olvasása közben. És ilyenkor hálát adok, hogy nem kerültem még ilyen helyzetbe, és hogy a családom itt van nekem, mert nem tudnék arra válaszolni, hogy én hogy döntenék.