Katolikus megújulás és a barokk Magyarországon

A reformáció sikere, rohamos terjedése ébresztette rá a katolikus egyházat, milyen sokat várt tőle a keresztény nép, és milyen keveset tett érte. A Tridentinum - csakúgy mint a II. Vatikáni Zsinat - elsősorban pasztorális zsinat volt. Dogmatikai téren csak a protestáns teológia által felvetett kérdésekkel foglalkozott, lelkipásztori szempontból azonban egységes, az egyházi élet minden vertikumát átfogó modellt alkotott. Az egyházfegyelmi, egyházjogi, liturgikus intézkedések azt célozták, hogy minden településen, minden társadalmi rétegben minőségi hitélet alakuljon ki. A hit tanítását mindenki a tőle várható legmagasabb színvonalon ismerje és azt belső meggyőződéssel fogadja el. A papság és a hívek élete legyen rendezett, buzgó. A liturgia lelkületében és külső formáiban is legyen igényes. A Tridentinum utáni katolikus egyház valóban mindent igyekezett megtenni azért, hogy e célok megvalósuljanak. Hitéletének megújítását példamutató következetességgel vitte végig: hozzányúlt ősi előjogokhoz, ha kellett, konfrontálódott a világi hatalommal, magas elvárásokat támasztott püspökei és papjai elé, anyagi javait a lelkipásztorkodás feltételeinek megteremtésére és fenntartására rendelte. A katolikus megújulás Magyarországon szerencsésen egybeesett a török uralom utáni társadalmi újjászervezéssel. Az a lendület, amellyel az egyház igyekezett kiépíteni, illetve megerősíteni pasztorális intézményeit, sokat segített településeink, főként a falvak életviszonyainak kialakításában. Kötetünk e küzdelmes és sikeres korszak egy-egy metszetét mutatja be. Célunk természetesen az, hogy a történelemben értelmezzük önmagunkat, helyzetünket. A II. Vatikáni Zsinatot követő megújulás messze elmarad attól, amit a Tridentinumot követő két évszázad hozott. Ennek számos oka közül talán a legfontosabb az, hogy a tridenti zsinat nagy bátorsággal és kiváló gyakorlati érzékkel közelítette meg az előtte álló kérdéseket. A II. Vatikáni Zsinat teológiai jelentősége felülmúlja a 16. század végi zsinati atyák művét. A második évezred kereszténysége itt talált vissza a forrásaihoz. A hit megújult képéhez azonban nem járult a hitélet, a gyakorlati vallásosság megújult képe. A vallási buzgóság kifejezési formái többségében ma is azok, amiket a barokk kor alkotott. Lassan-lassan épülnek ki a közösségi és lelki élet új útjai, és ezek idővel nyilvánvalóan hatással lesznek az egyház szervezeti rendjére, lelkipásztori munkájára is. A kereszténység megerősödését keresők talán haszonnal olvassák könyvünkben azokat az életképeket, amelyeket szerzőink a 18. századi egyházi és társadalmi megújulás különféle vetületeiről rajzoltak meg. Reméljük, ösztönzést merítenek belőlük arra, hogy a jelenkorunk által várt megújuláshoz szükséges kvalitásokon és gyakorlati lépéseken gondolkodjanak.