Gyöngéd barbárok

A szerzőnek írt olvasói levelekből: „Hrabal úr, higgye el, amióta olvastam a könyvét, nincs egy perc nyugtom, szüntelenül gyötör és üldöz az a kimondhatatlan szépség, törékenység, fájdalom, bölcsesség, a fenébe is, maga egy szent.” „Te undorító alak, te szenilis trotty pubertás hajlamokkal, te szemérmetlen disznó, a dutyiban vagy a diliházban a helyed.” „Mintha áttetsző, kristálytiszta vizet kortyoltam volna. Ujjongtam olvasás közben. Már rég nem éreztem a szívem táján ilyen melegséget.” „Te mocskos disznó, akit manapság mindenki az egekig magasztal, mikor hagysz fel végre azzal, hogy gusztustalan perverzitásaiddal mérgezd az emberek lelkét?” „Hrabal úr, könyvével ma visszaadta az életkedvemet, felrázott álmos, tompult rezignáltságomból, valamiféle tisztító tinktúrát, elixírt csöpögtetett belém.” „Elegünk van Hrabalból! – ez a tisztességes emberek jelszava. Ne hidd, hogy dicsőséged az égig nő. Te szarházi! Te göndör disznó! Az ördög vigyen!” „Nem akarok összehasonlításokat tenni, de maga tényleg a Vančurák, a Ladislav Klimák, a Hašekek, a Kubinok családjából való.” A szerző az olvasói levelekről: „Egy perzsa király, akit udvari költője dicsőítő versében a naphoz hasonlított, szóval ez a perzsa király a vers hallatán megjegyezte: lasanoforosom tagadja ezt. A lasanoforos perzsául azt jelenti, hogy éjjeliedény. A régiek tehát jól tudták, hogy minden ember portréját dicsősége és gyalázata dialektikus egysége alkotja. Mi, huszadik századiak hajlamosak vagyunk rá, hogy magunkban csak a dicsőséget, másokban viszont csak a gyalázatot lássuk meg. Márpedig ez a káosz kezdete. Térjünk hát vissza az ember dialektikus portréjához mint minden dolgok egyedüli mércéjéhez!”