Lehet, hogy a fiókban hagyott tojás megzápul csupán, ám a tojásban hagyott fiók előbb-utóbb kikel. Nyilván ezen igazság deríthet némi fényt a Pitymalló Kesely azon homályos eszméjére, mely egy fészekaljba zsúfolta Győrei Zsolt Schlachtovszky Csaba öt eredeti színművét.
A hímkesely közismerten gondos apa: gyakran és szárnyaló kedvvel gyömöszöl temérdek dögöt fiókái ámulattól tátott csőrébe. Ezek azután, felcseperedvén, egymás fejére tojnak s apjuk fejére nőnek s máris életre kel az egyik legarchetipikusabb drámai konfliktus: apa és gyermek örök ellentéte. Ebben az ellentétben, némely skrupulusmentes szabadossággal, fellelhetjük azt a kötetkompozíciós elvet, melyre a két szerző elmulasztott gondolni.
A passzív apaszívnek, a kötet címadó darabjának hőse vér szerinti apjában hiába keresi az áhított példaképet. Két pótapa elismeréséért vetélkedik tehát magával míg az egyiktől elfordul, a másikban csalódik. S ameddig a két apafigura végtére egymásra, addig ő tőlük független önmagára lel, korunk zavaros viszonyai között. Ezen úgy meghatódom, hogy muszáj nevetnem.
Az apatikus apatípus lehetne alcíme A Romnak, annak a darabnak, mely kimódolt formahűséggel keseríti meg a reformkor magyar irodalmának édes emlékezetét. A rombolás agg istenében nem nehéz meglátnunk az önző nemzőt, ki irigy unalmában inkább rontja meg fia álmát, mintsem magánál boldogabbnak gyaníthassa őt. Mindketten pocsékul érzik magukat, már e rövidke darab végére is ez legyen a legnagyobb örömünk!
Apaiszodion: az apai szó dión túltesz keménységében, amint ezt a Danaida-lányok megtapasztalják, míg kardalaik szcénákká töredeznek. Az egyéni boldogságban magára találó boldog egyéniség hamarosan a diszkalkuliás apa őrizte makacs hagyományban botlik el a kútról és a rájáró korsóról ez a darab se tud újat mondani. De aki végigolvassa, a végtelen mitológiai szenvedésből bizonyosan ízeltőt kap
Apória, azaz Bem apó riadt bizonytalankodása válik rákfenéjévé házasságának a Bem, a debreceni gács című műben. Az öreg férfi és fiatal nő közti kapcsolat gyakorta nyugszik apakomplexuson és vezet apofízishez, mely csontkinövési ezúttal, egyéni leleménnyel, a felszarvazásra is vonatkoztathatjuk! Az Othello-történet XIX. századi, magyarított szomorújátékká átdolgozott változatában a megjavult intrikus hiába próbálja helyrehozni Bem apó és Csészényi Esteván miniszter lányának házasságát, mégis gyermektelenné ügyetlenkedik minden apát, köztük a sajátját. Ha neki nem is gratulálhatunk, legalább nekem igen, mégpedig ahhoz, hogy ebben a darabban is sikerült fellelnem az archetipikus alapkonfliktust.
Apatália, avagy milyen ramazuri kerekedhet abból, ha valaki kiszedi magának mind a hegynyi kását s ekképp üresen marad az apa tálja. A sehonnai bölcselő álhellén tragédiája bízvást maradhatott volna a Leukokitoszisz-család belügyének, ha nem támad az a remek aparopóm, mely a bonyolult, de egymásnak mégis könnyedén ellentmondó családi viszonylatok kacifántjait is e koncepció Prókrusztész-ágyába erőszakolja. A váratlanul kiserkenő vérségi kapcsolatok húsba vágó végjátékba fúlnak, de a kertben lábatlankodó, temetetlen tetemek megtartják maguknak a sötét családi titkokat. Az olvasó az egyetlen túlélő, aki mindent tudna, ha egy fia szót is értene abból, ki kinek az apja.
S ha még az apafiú kapcsolatban a klasszikus és a posztmodern irodalom megcsúfolva-megőrzés viszonyára is felhívom a figyelmet, hivatkozván a régi s a mai témájú drámák sajátos kölcsönhatására, hát bizonnyal megszolgáltam az elismerést. Innentől a vállam várja a szerzők veregetését, míg én nem vágom képükbe jól megérdemelt tiszteletdíjamat, kiáltván: Apage, apanázs! Hanem a nevemet már nem adom ehhez, főleg, minthogy ugyanaz, mint az apámé, aki hajlott kora dacára nem a sérvével és a szívritmuszavarával törődik, hanem mindig mindenen röhög, csapkodja a gyenge, csúzos térdét, és csak vihog, vihog és vihog, mint aki soha nem akarja abbahagyni, a vén bakkecske!
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
