Vannak napok, amikor szinte megrohannak az emlékeim. Ilyenkor csak úgy tudok szabadulni tőlük, ha leírom őket. Az atrocitásoknak, a borzalmaknak nem adok helyet, de ha mégis arra kényszerítenek, hogy leírjam őket, utána összetépem a papírt, és megsemmisítem. Ki akarom törölni őket a memóriámból.
A leírt emlékek történelmi tényeket rögzítenek. Az emléksorozatot nem emlékiratnak szánom, hanem egy társadalmi keresztmetszetnek a korról, amelyet át kellett vészelnem. Utólagos kritikát nem akarok gyakorolni, hogy mindenki, aki elolvassa, kialakíthassa saját véleményét.
A szándékom a válogatás menetében az, hogy felvessem utódaimnak a kérdést: vajon érdemes volt-e ez a hallatlan nagy küzdelem a túlélésért és a fennmaradásért? Kinek volt igaza: annak, aki menekült a háború és az oroszok elől, vagy annak, aki itt maradt? Én ma csak azt tudom, hogy férjemet és engem szinte kötelezett nagy, családi múltunk mentalitása, egy bizonyos polgári gőg, a helytállás oktalan fanatizmusa, hogy mentenünk kell utódaink számára azt, ami még menthető lesz a vesztett háború után.
Ma már tudom, hogy ez a kötelességnek vélt magatartás a múlt továbbvitele érdekében teljesen értelmetlen volt. Valamiféle idealista kényszerképzet. Mégis sikerült, legalább papíron, átmentenem azt, amit a második világháború utáni negyvenöt év korszelleme meg akart semmisíteni: a családunk, nagy elődeink, a feltaláló, műgyűjtő, magas intellektuel pozíciókat betöltő Pekárok, anyagi ágon a híres Verebélyek, a műszaki és orvosi egyetem tanárai, vagy a német ajkú Pscherer kereskedők és Riegler iparosok mint városépítő polgárok emlékét. Férjem vonalán a Svájcból bevándorolt Haggenmacherek, a zseniális malomipari feltalálók és a magyar nagyipart építő polgárok állnak, akik származásukat a XV. század óta pontosan regisztrálták. Gyáraik, házsoraik, palotáik, villáik a főváros legkülönbözőbb pontjain még mindig dacolnak az elmúlt negyvenöt év annulláló szellemével.
A túlélő tapasztalatával hagyom örökül a meggyőződést, hogy soha semmi sem reménytelen, az ember soha ne adja fel önmagát, küzdjön a végsőkig, mert utolsó pillanatban is megjelenhet a véletlen, mint sorsunk irányításának egyik legfőbb tényezője. A véletlennek pedig nincsenek határai."
"Túlélésemre az a jellemző, hogy mihelyt bajba kerültem, felbukkantak valahonnan ismeretlenek, és sorban a segítségemre siettek. Megjelenésük oly váratlan és olyan meglepő volt, mintha "az ég küldöttei" lettek volna, és egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy valahonnan, valamerről irányítják őket.
Ha visszagondolok, engem veszélyben mindig csak az ösztöneim vezéreltek, és értelmetlen, illogikus dolgokat műveltem, amire soha nem találtam magyarázatot, holott ez volt menekülésem vagy menekülésünk egyedüli útja. Így született meg bennem az az elképzelés, hogy mindez már nem lehet a véletlenek játéka, engem a Pekárok vezérelnek a túlvilágról, és az ő "küldötteik" jelennek meg váratlanul, hogy kisegítsenek a bajból...
Amikor leírom szokatlan élményeimet, és "látom önmagamat" a porondon, tudatában vagyok annak, hogy a veszélyben hallatlan szerencsém volt. Csak egy érdemem van, az a tény, hogy úgy tudtam hinni valamiben, hogy annak kisugárzása megadta mások számára az erő látszatát. Voltak, akik ezért féltek vagy tartottak tőlem, talán még gyűlöltek is. Másoknak viszont pedig épp erre, a vélt erő látszatára volt szükségük, hogy vakon kövessenek.
Holott csak az akaraterőm állja ki a próbát. Az élet csapásaival szemben egyáltalában nem vagyok erős. Gyenge vagyok, és félek. Csak a hitem adta optimizmus ellensúlyozza mindazt, amit átéltem.
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
