(részlet)
Kilencedik levél
Nyáron délután lefekszem a fa alá, és alszom. Amíg az álom felold, néhány perc telik el. Dohányom füstje békésen száll a lomb között, nesztelen mozgás, mint a felhők vonulása, melodikusan elolvad a levegőben, elolvadok én is az álomban. Édes és meleg pillanat. Érzem, hogy mindenem kívül van, kívül a fákban, az égen, a házamban, a kertben. Nincs lelkem. Szabad vagyok, nincs akarat, cél. Átfúj rajtam a szél, átsüt a fény, átsugárzik a meleg és az erdőillat. Nincs bennem semmi ellenállás. Ilyenkor megértem, miért lehettem éppen én az, aki megtörte azt a kényszerűséget, ami a szellemet ezen a földön önmagával szembeállította. Én vagyok az, aki megcsináltam a lehetetlent. Nem vesztem el a némaságban, mint ahogy eddig elveszett mindenki, aki a magasság fia, Hüperion volt. A tiszta és nyílt szó csak az embercsonkok és a szenny számára volt itt nyitva, és mihelyt valaki komolyan meg akart szólalni, a hangot elfojtották. Az én erőm volt az egyetlen, amely ezzel a feladattal elbírt. Megszólaltam, és amit mondtam, hüperioni volt. Olyan nyelven beszéltem ott, mint azelőtt senki és soha. Egyedül voltam. Helyemben mindenki összetört volna, mint ahogy összetörtek a Bessenyeik. Egyedül lenni, és nem dadogni, és nem a Nagy Árnyékban ülni. Hüperion a magányos isten, aki önmagának teremt világot, mivel itt senkinek a magasság és az isteni nem kell. Én váltam teljesen függetlenné attól, ami környezet. S amíg azok elvesztek a szánalmas nyögésben, mert szavuk még önmaguk előtt is kétséges maradt, én tudtam beszélni. Az én kezem először teremtett itt olyan világot, amelyben nem szégyen élni. Mindenkinek, akinek megvolt a szándéka hozzá, nem volt meg az ereje. Nem volt egészen Hüperion - még Bessenyei sem, aki hozzá a legközelebb állott, és ezért a legtávolabbra esett. Minél királyibb volt itt valaki, annál kevésbé jutott a szellem teremtő anyagához, és minél jobban lesüllyedt, a nyilvánosság előtte annál jobban kinyílt. Én adtam vissza a szót a királyoknak. De nem áltatom magam. Nem lesz ebből semmi, mint ahogy nem is volt soha. Azok a szavak, amelyekkel a nagy életet megteremtettem, sohasem jutottak el az emberek szívéhez. Itt vannak az állványon szobámban. Egyedül én csináltam őket, egyedül én tudom, hogy mi az, amit csináltam, és a mű egyedül az én életem szépíti meg. Senkinek sem kellettek. Elalvás előtt mosolygok a fa lombjai alatt, ha arra gondolok, hogy azt hiszed, bánt. Milyen kevéssé ismered az isteneket! Amit alkottak, olyan szép, hogy a mű nem veszít vele, csak az, aki nem látja. Sápadtabb lesz az ég, ha nem nézik? Mit gondolsz, mi lett volna belőlem, ha beálltam volna közéjük tajtékzani minden magas ellen? El tudsz képzelni engem mint önmagam ügynökét? Ha valaki nem fogadott el, az el nem fogadó helyett szégyelltem magam, bántott, hogy olyan mélyen megalázta magát. És még csak nem is tudott róla. Elutasított, és nem vette észre, hogy lehetetlenné vált önmaga előtt. Ki fog engem igazolni? Senki. Az egyedüliek, akik megtehetnék, a hozzám hasonlók. De az istenek nem igazolnak senkit és semmit, legkevésbé önmagukat. Ha félnék attól, hogy valaki belenyúl a műbe, megtiltanám. Senkinek sincs joga ezt magáénak tartani. De nem félek. Nem lesz több Hüperion.
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
