Életre-halálra - René

Részletek a regényekből: Életre-halálra Drága kis fiam, aki itt vagy előttem és imádott kis virágszirom-arcoddal itt fekszel a kis kocsidban és olyan édes, egyenletes csecsemőszuszogással szeded magadba az istenke levegőjét a nyári napon - leültem, hogy neked írjak. Valaha majd nagy leszel. Férfi leszel, erős, vállas, izmos legény, olyan, mint az apád. Biztosan olyan leszel, miután ujjong a lelkem, ha az arcocskád fölé hajlok és nézem a leheletszerű vonásaidat: mennyire hasonlítasz az apádhoz. És megtelik a szívem valami nagy kimondhatatlansággal, valami hatalmas, úszó és elragadó kérdéssel, valami hallatlan nagy hálával, hogy van a világ, hogy élek és hogy apádat szerethetem. Amit most írok neked, azt, ha befejeztem, elzárom a Wertheim-szekrénybe. Ráírom a tetejére, hogy mikor huszonnégyéves leszel, felbonthatod. Öreg, régimódi írás lesz ez már akkor, a betűim divatjuk mult betűk lesznek, a szavaim ósdi szavak. Azért írom ezt, hogy büszke légy. Tudd meg, hogy apád és anyád hogyan néztek egymás szemébe először. El fogom most mondani neked egy éjszakának a történetét. Ezen az éjszakán dőlt el, hogy a sors a kezemet az apád kezébe tette. Ezen az éjszakán dőlt el, hogy te élni fogsz és boldog leszel... René A rendőr nagy igyekezettel próbálta a tömeget egy korlát mögé szorítani. Nem ment éppen nehezen, hiszen nem százezernyi tömegről volt szó, hanem legföljebb húsz-huszonöt járókelőből, aki észrevette, hogy az Első Lodomériai Kátrányolajgyár vöröstéglaépületének a kapujában két frakkos úriember izgatottan álldogál. Az egyik volt az igazgató, az minduntalan a homlokát törölte a hőségben, a másik volt a cégvezető, az izgalmában hol lehúzta a fehér kesztyűjét, hol megint felhúzta. A várakozók között egy fiatalember mindenáron jó helyet akart biztosítani magának. Ezért könyökét szomszédainak feszítvén, erőteljesen nyomakodott előre. A megkönyökölt emberek bosszankodva mérték tetőtől-talpig. A rendőr is rászólt: - Ne tessék itt lökdösődni, kérem, mert igazoltatom. A fiatalember ránézett a rendőrre és roppant szerényen ezt kérdezte: - Mondja, biztos úr, ki a maga legfelsőbb feljebbvalója ebben az országban? - A kancellár úr. - Na, hát én arra a vén panamistára is fütyülök. Most képzelje, mi van magával. Többen elnevették magukat. A rendőr nagy lélekzetet vett, próbált dühbe jönni, de aztán unta. Legyintett a kezével és méltóságteljesen tovább sétált. Lelke mélyén ő is fütyült a kancellárra, ez nyilvánvaló. Általában mindenki fütyült a kancellárra...