Hedda Gabler

Ibsen - és ez már kortársainak, drámái első kritikusainak is feltűnt - nemcsak a polgári élet kataklizmáinak első nagy drámai ábrázolója volt, de egyúttal a nőalakok, a női sorsok specialistája is. Hedda Gabler című darabja elsősorban a címszereplő nőalak miatt számított nagy, jelentős műnek, olvasóit, nézőit főként az foglalkoztatta, hogy a gyönyörű, erélyes, büszke Hedda, aki a biztonságos életért, a nyugodt, fényűző életmód kedvéért ment hozzá szinte karikaturisztikusan szolid, szakmájában jelentéktelen, de ügyes leendő professzor férjéhez, vajon milyen női típust, milyen női sorsot jelképez. Vannak, akik Hedda Gablerben az emancipáció-mozgalom mártírját látják, mások az erős, ám végül is összeomló (Hedda a darab végén öngyilkos lesz) nőt fedezik fel benne, ismét mások a női sors árulójának, az otthonteremtésre képtelen, anyaságra nem is vágyakozó hisztérikának tartják. Az értelmezések mindegyike találó, ám éppen azt véti el, amit Ibsen leginkább hangsúlyozni kívánt darabjával: az archetipikus, nagy, ősi modellekre építkező, éppen csak anyagát a napi eseményekből, a polgári életvitelből származtató drámát. Hedda Gabler sokkal inkább hasonlít-ragaszkodik tábornok apjához, mint nyárspolgári, puha férjéhez. Hősi tettre szeretné serkenteni társasága férfitagjait, rajong a nagy, végletes gesztusokért és öngyilkos is akkor lesz, amikor látja, élete és környezetének élete egyaránt kicsinyességbe fullad, az igazi dráma eljátszására valamennyien képtelenek. A darabnak különös mélységet, atmoszferikus holdudvart kölcsönöz az, hogy Ibsen - alig észrevehetően bár, de - végig a nagy germán mondavilágra játszik rá benne, a Nibelung-ének asszonyhőseit eleveníti fel Hedda Gabler polgári figurájában. Jelentős, Ibsen legjava alkotásai közé tartozó dráma. (Legeza Ilona)